A csend gyémánt csónakjában ülök,
vállamon felolvadt viasz szárnyam.
Alattam mosoly:hisz boldog a folyó,
mellettem Isten, lám hazataláltam.
Darabnyi színtelen szivárványt török,
ne lássa szem mit tart e-fáradt kéz.
S ha rám törnének gyilkos ösztönök,
evez?m legyen, legy?zni álnok vízesést.
Mert tudom oly távol még az óceán,
ladikom zúznák csábos szirénkövek.
Kacajuk kilincs utam bús ajtaján,
ám éhes ajkuknak többé nem hiszek.
Mégis inkább gyalog megyek Uram,
homlokom törlik gyönyör? fellegek.
Nézd az alkony már keresi tengerét,
ígérem estére ott leszek veled.
