Az írás az Erőszakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)
– emelkedik ki Theo atya érces hangja a halk és a bizonytalanul tévelygő hangok közül. Az öreg pap, Dijon atya, már csak maga elé mormolja a szöveget az oltár melletti karosszékből.
Ritmusosan csörögnek a gömböcskék, és pöfékelve, gomolyogva száll az illat a füstölőből, amint Theo atya az ikonok előtt lóbálja. A hangok, az illat, a csörgés egybevegyül, és felszáll a csúcsos mennyezetre, majd az oldalfalakon kúszva kiáramlik a szárnyas bronzajtó nyílásán. Körbefutja a bejárat fölé erősített fenyőkoszorút, és a szabad térre jutva egyre terjed. Elsuhan a mangófák olajos levelei között, a háztetők és a cédrusok fölött; egyre ritkul, és már könnyebb, mint a futó sóhajtás, mire eléri a völgyet határoló hegykoszorú csúcsát. A tömbökre repedt sziklák fölött egyesül a tenger leheletével, amely a szigetet körüllengő hullámok csipkés tarajából árad. A hawaii völgyek virágaik fűszeres illatát küldik, s mindez összekeveredve, sorsokat, éveket egybegyűjtve lebeg Waianae fölött. Innen, a felhők aljából a kis templom már alig látszik.
A gyülekezet most körbeállja a vízzel teli tálat. Theo atya összezárt ujjakkal keresztet rajzol a víztükörbe, belé leheli a jelet, majd megáldja a háromágú gyertya belévesző fényével. Még egy falat az átváltoztatott kenyérből, rózsaolaj kenet a homlokra, és véget ér a vízkereszt ünnepe.
A templom előtti szökőkút kövein zajtalanul csordogál a víz, és a csöpp medencébe gyűl, amelynek közepén lila szirmú lótusz terpeszkedik. Szétterül? leveleinek árnyéka menedéket ad az aranyhalaknak, mert ha a nap egyenesen belenéz, a víz egyetlen vakító fényárrá változik. A medence mellett tollak pihéje, véres szárny, és belek. A parókia teraszának lépcsőjén egy fekete-fehér macska kéjesen nyújtózkodik, hunyorog, és simogatásra vár. Karmai között félreérthetetlen bűnjelek. Theo atya a hívekkel beszélget, és amint meglátja a macskát, mérgeset dobbant. -Mi az, már megint madarat fogtál?! Elkaptad, ugye, amikor inni jött? Na, eriggy innét! Hess! Hess!? A macska talpára ugrik, tesz néhány lépést, megáll, visszanéz. Nem hiszi, hogy elkergetik. Hogy ő rosszat tett volna? Ugyan! Csak az ösztöneinek engedelmeskedett.
Amint Theo atya kilép az árnyékból, a déli nap színarannyá változtatja brokát palástján a hímzést, és kövér cseppeket varázsol a homlokára. Mellette az öreg pap előrehajol, és füle mögé tartja a tenyerét, mert éppen valamit kérdeznek tőle. Alig hallhatóan, röviden válaszol, mintha csak magának beszélne: tudja, hogy sem vigaszt, sem biztatást nem várnak már tőle. Leszolgálta az idejét, és mint akit itt felejtettek, szerényen fogad minden közeledést. A füstölő illata az ereibe kövesedett. Sokat megélt, alaposan bele is fáradt. Mostanra nem maradt más, mint türelmesen várni azt a napot, amikor ő maga is egy halk sóhajtássá csendesül abban a magas kék örökkévalóságban.
A hívek az eget kémlelik; a délutánra jósolt vihar jeleit kutatják, s bár még habosan fehérek a felhők, búcsúzkodnak, és lassan szétszélednek. Ma üresen maradnak a terasz mahagóni padjai, a parókia zöld vászon székei, amelyeken néha órákig is elücsörögnek a szertartás után. Amíg a két pap átöltözik, felszeletelem a tegnapról maradt kalácsot.
– Nincs ikonfestőnk – jegyezte meg Theo atya, foglalkozásomra célozva, amikor egy repülőúton a szomszédos ülést elfoglalva szóba elegyedtünk.
– Hátha hamarosan lesz, – néztem rá sokat sejtetően – szállásért, ellátásért.
– Azt hiszem, megegyeztünk – tette kezét a kezemre, és bíztatóan elmosolyodott.
Ágy történt, hogy a parókia vendégszobája már évek óta téli menedékem Chicago fagyától, s a sarkkörről egyenesen oda száguldó, süvítő széltől. Itt pirosodó mangók kukucskálnak be az ablakon, nézik, hol tartok a Szent György ikon festésével, amelyet még tavaly kezdtem el. Az ecset nyomán apró részletek emelkednek ki az arany háttérből, miközben az idő, mint a lélek is, egyedül a ragyogásban létezik. A nap körbejárja a horizontot, mire egy-egy kézen, egy ruha redőin a fényt és az árnyékot a festékpor, a víz, meg a tojás sárga keveréke a mindenkori mába varázsolja.
Dijon atya a sekrestyéből kilépve bibliáját szorongatja, amelytől csak a szertartás idejére hajlandó megválni. Lám szolgálatban találja őt az Úr bármikor, ha egyszer úgy dönt, hogy magához szólítja. A kopott, zsíros lapok meg már valósággal a kezéhez idomultak, gerincük is jócskán meghajlott. Az öreg léptei, akárcsak a hátra maradt idő, egyre rövidebbek, de fejét még mindig hajkorona övezi.
– Semmit sem változott! – fordulok hozzá elismerően.
– Haha! – hunyorog nevetve, és legyint.
– Ha még két évig így bírja, a századik születésnapját fogjuk ünnepelni – büszkélkedik Theo atya, és gyengéden a karosszékhez vezeti. – A hallása sokat romlott -, fordul hozzám félhangon. Guava levet hoz a hűtőszekrényből, kalácsot tesz elé. – Egyék, tata! – bíztatja finoman megpaskolva a ráncos kezet, aztán velem szemben helyet foglal.
Theo atya most hosszú fekete papi ruháját viseli, amely szokatlanul karcsúvá varázsolja zömök, izmos alakját. A nagy szemű ezüstlánc feszes vargabetőt ír mellére a súlyos bizánci kereszt fölött. Arany közepében finom vonalakkal belevésett Krisztus, és görög írás.
– Mi történt Laurával? ` fordulok hozzá a kalácsot kínálva. Tavaly egyetlen szent liturgiát sem hagyott ki, most meg nem jött. Emlékszik rá, mennyit üldögélt itt a tornác lépcsőjén? Állítólag nyugtatóan hatott rá, ha csendben nézte ahogy festek. őszintén szólva elég furcsa teremtés.
` Nem csoda, nem volt könnyű élete.
` Néha felhívtam Chicagoból, indulásom előtt egy héttel meg ő telefonált, hogy kijön értem a reptérre. Ezért is írtam magának, hogy ne fáradjon ki, majd itt találkozunk. Laurának színét sem láttam, pedig legalább egy órát ácsorogtam, vártam rá. Végül kénytelen voltam taxival jönni. Most már attól félek, hogy valami történt vele, mert hiába hívom, nem veszi fel kagylót. Hallott róla valamit?
– Ma mondták, hogy megint az ideggondozóba került. Ez nála sajnos visszatérő probléma… nem említette?
– Nem. De alig beszélt magáról.
– Manapság azt mondják, hogy a gyerekkor meghatározza az ember egész életét. Az övé pedig nehéz volt… a mostohaapja, hogy is mondjam, folyton szerelmével üldözte… már amit ezalatt értünk.
– Ezt nem tudtam! Azon csodálkoztam magamban, hogy még nem ment férjhez egy ilyen csinos teremtés. De – rémlik fel – egyszer valami olyasmit mondott, hogy a házasélet nem neki való, és hogy erre még egész fiatalon rájött.
– Elhiszem – bólint a pap.
– Azt persze nem sejtettem, mi rejlik mögötte! Szóval… ez. Ki gondolta volna? Akkor ez a titka. Neki ez… Hány embernek lehet valami mély, keserves titka? Vajon hánynak?
– Talán többnek, mint gondolnánk – tűnődik el Teo atya, és szürkés szemei a hegy vonulataira vetődnek, azok meg mintha visszatükröződnének, megkeményítik a pap szája körüli éles vonást.
Dijon atya nem figyel: gondolatai a saját világában keringenek amíg lassú, remegő kézzel tép egyet a foszlós kalácsból. A morzsák lehullva fennakadnak a szőnyeg szálain, és belevesznének a világos színbe, ha a karcsútestű apró hangyák nem hurcolnák a sötét mintákon át rejtekhelyük felé.
– Biztos elcsodálkoznánk, ha mindenki nyíltan beszélne róla… a legtöbbjükről sosem feltételeznénk. Tulajdonképpen csak azokról tudjuk, akik belebetegszenek. Ez meg, mármint a körülményeken túl, nyilván lelki alkat kérdése is – elemezgetem tovább.
– Nem vagyunk egyformák -, bólint Theo atya, és mintha megrándulna a szája széle.
– A sors pedig próbára teszi az embert, de még mennyire! – tekintek ki a még mindig ártatlanul kék égre. – Mindig azt hittem, hogy tragikus események csak másokkal történnek. Sosem gondoltam volna, hogy… hogy velem is… előfordulhat ilyesmi.
– Magával? Mi? – kapja fel Theo atya a fejét.
– Egyszer… egy szállodában… külföldön, azaz a Szovjetunióban… egy félig részeg elvtárs… szóval… és én nem mertem kiabálni, mert… mert féltem… hogy megfojt… de utána sem engedett el… és… megint… szóval megint… megerőszakolt – és ahogy kimondom, a szívem kétszer annyi vért kerget az ereimbe. – A pap tekintetében villanásnyi iszonyat jelenik meg, amelyet tüstént lecsukódó szemhéjai mögé rejt.
– Ezt nem gondoltam volna – motyogja maga elé, és lazán ökölbe zárt jobbját felemelve az ölébe ejti.
– Hát igen… és… és a rendőrségen senki nem hitt nekem… meg… meg mások sem nagyon… csak az orvosok… mert abban az országban minden, minden egyedül csak… csak politika volt.
– Hm-m – rázza a fejét Theo atya, és zavartan rám néz. – Szörny?! Hogy Maga miken …. nahát! – némul el egy percre. – El tudom képzelni… hm-m-m… jobban… mint gondolja… – mondja aztán szinte nyögve, miközben homlokának pórusaiból harmatszerő cseppecskék préselődnek – de az ilyesmiről… nagyon nehéz beszélni…
– Csak nem azt akarja mondani, ho… hogy… – dadogom.
– De, de… – tapasztja tenyerét a homlokára.
– Maga?! Azaz Magát?! – méregetem, mintha először látnám.
– I-igen… – mondja vontatottan, belső főtöttséggel ejtve ki a szót. Rákönyököl a szék karfájára, s ettől meggörbül a háta, mint az összekucorodó gyereké. – Még alig voltam tizenkét éves…
Tekintetem a pap arcáról, majd a levegőben most lassan himbálódzó keresztről lesiklik az ölemben tartott kezemre. Ugrál a másodpercmutató, és ahogyan körbeér, nehézzé válik körülöttünk a csönd. Theo atya szögletes kezével végigsimítja a térdét, mintha a köntösét porolná le, majd kiegyenesedve folytatja: – Az anyám bátyja tette… – és hurkás ráncokba szalad a homloka, amint felhúzza a szemöldökét. A verejtékcseppek most fényes vékony vonalakká egyesülnek a ráncok árkaiban. Félre nézek. Hallgatok. Magamba nyelem a döbbenetet, és ugyanakkor érzem, hogy a pap folytatni fogja. Theo atya mély lélegzetet vesz, azután halkan megismétli: – Az anyám bátyja követte el ezt a szörnyű bűnt! Bizony…
– Hogy? Hát együtt laktak? – érdeklődöm zavaromban.
– Nem, nem. A hálaadás ünnepére jött hozzánk.
– És mit csinált az édesapja amikor… megtudta?
– Az édesapám? – rázza a fejét. – Nem volt nálunk férfi a házban. Szerencsétlen apám a normandiai partraszállásnál esett el, amikor én még az anyám szíve alatt voltam. Sosem tudta meg, hogy fia született, hacsak odafönt nem – és Theo atya pislogva a mennyezet felé biccent. – Az anyámnak azért nem lehetett könnyű dolga, mert nem ment többet férjhez, de még barátot sem hozott a házhoz soha. Apámról meg nem esett sok szó odahaza… tulajdonképpen alig házasodtak össze, amikor a frontra küldték. Anyámnak nem is volt sok emléke róla, egyre csak azt hajtogatta, hogy hasonlítok rá. Nekem persze nagyon hiányzott. De még mennyire! – és Theo atya vállait felhúzva igyekszik elnyomni egy sóhajt.
– Azt elhiszem! El sem tudom képzelni az életemet az édesapám nélkül. Egy fiúnak meg még sokkal rosszabb lehet.
– Már hogyne! Ezért is örültem annyira, amikor a nagybátyám vendégségbe jött hozzánk. Állandóan azt próbáltam elképzelni milyen volna, ha ő lenne az apám, mert az az igazság, hogy Joe bácsi is nagyon ragaszkodott hozzám. Minden olyan szépen kezdődött! Versenyt úsztunk, rengeteget kosárlabdáztunk. Mindig magával vitt, és jó messzire kieveztünk a tengerre horgászni. Mekkora halakat fogtunk! A biciklimet is megjavította. Az tetszett nekem a legjobban benne, hogy mindenhez értett: még a luau-t is ő csinálta. Nem győztem csodálni, amikor a sült malac belsejéből puszta kézzel vette ki a forró köveket, azt hittem sérthetetlen, mint a mesebeli hősök. És hogy irigyeltek a barátaim! Persze, anyám is büszke volt a bátyjára, arra meg különösen, hogy híres embereket ismert. Főként politikusokat, mert egy államtitkár sofőrje volt Washingtonban. Mesélt is sok érdekeset arról a messzi városról, ahol az épületeket fehér márvány fedi… Istenem, és én még arról álmodoztam, milyen csodálatos lenne, ha Joe bácsi örökre velünk maradna!
– Nem egészen értem. Hát ha szerette magát, akkor… hogyan tudta mégis… ?
Theo atya a hegyekre szegzi tekintetét. A nap már lekúszott a delelőről, és amint oldalvást kerül, a vonulatok gerince penge élességű határrá változik a fény és az árnyék között. A két világ egészen apróra, bogyócska nagyságúra zsugorodik, és beköltözik a pap íriszébe. Dijon atya ezt már nem látja: a szertartástól kimerülve elpilledt a karosszékben. Ezüstös feje a mellére csuklott, erőtlen szuszogása halkan remeg a levegőben.
– Letelt a szabadsága – fordul felém Theo atya, hogy kérdésemre választ adjon. – Utazása előtt elbúcsúzott a régi barátaitól, akikből bőven akadt, mert ugye, itt élte le az egész fiatalságát. Szóval… egyedül vagyok a házban, amikor visszajön… szétvetett lábakkal áll meg… belekapaszkodik az ajtófélfába… meglódulva indul el… rettenetesen dülöngél… félek, hogy menten elvágódik… odaszaladok hozzá segíteni… akkor durván megmarkolja a vállamat… azt hiszem birkózni akar… majdnem elesünk… elvergődünk nagy keservesen a díványig… ott meg fellök… egyik tenyerével lenyomja a hátamat… a… a nadrágom korca recseg… elszakad… szóval letépi… iszonyatos fájdalmat érzek… még a gyomrom közepén is… is vibrál… visítok… akkor meg úgy a… a párnába nyomja a fejem, hogy azt hiszem menten… megfulladok.
Theo atya nyel egyet, és elhallgat. Lesütött szemem magasságában a fekete háttérből kiemelkedő keresztet látom. Szárai három félkörben végződnek, mint a szabályosan elrendezett virágszirmok. Tekintetemmel körbejárom őket, s érzem, mint árad belőlük a nyugalom, ahogy tökéletes harmóniájukkal feloldani igyekeznek a kereszt közepén történő tragédiát.
– H-á-át… nem akarom az én történetemmel untatni… de engem az az orosz nem engedett el… szorította a karomat… órákon át! Már azt hittem, sose lesz vége! És maga? Maga hogy…?
– Mikor végre eleresztett, kirohantam a házból… elbújtam a kertvégi bokrok mögé. Az ágak közötti réseken lestem, hogy kutat-e utánam. Reszkettem a félelemtől, hogy bármelyik pillanatban megjelenik az ajtóban.
– És kijött? – hajolok közelebb.
– Nem, szerencsémre nem. Azt sem tudom, mi lett volna velem, ha tényleg megteszi. Ott sírtam a földre kuporodva. Még mindig rettenetesen fájt a testem. Amikor hányni kezdtem, azt hittem, hogy most biztosan meghalok. Azt persze nem értettem, tulajdonképpen mi történt velem, csak azt éreztem, hogy valami szégyenletesen gonosz dolog, amit senkinek el nem mondhatok. Meg az az igazság, nem is tudtam volna, hogyan magyarázzam el.
– Azért csak… valami segítség kellett volna… egy szomszéd… bárki…
– Nem volt kihez fordulni. Idővel aztán alábbhagyott a rosszullét, de nem mozdultam… vártam. Ahogy lehajtottam a hibiszkusz bokor ágát, hogy kilessek mögüle, valami finoman recézett dolog ért a kezemhez. Alaposan oda kellett néznem, hogy lássam, mi az. Tudja, mi volt? Egy ájtatos manó, az lapult az ágon. Barnás volt a teste, és az elhúzott sötétebb foltok úgy beleolvadtak a környezetébe, hogy jóformán láthatatlanná tették. Nem mozdult, úgy tett, mintha része lenne a bokornak. De irigyeltem! Hogy szerettem volna én is láthatatlanná válni!
– Nekem is gyerekkori álmom volt. De tényleg nem mondta el az édesanyjának, hogy mi történt?
– Nem. Anyám akkoriban egy éttermet vezetett Honoluluban, későn járt haza. Már régen besötétedett, én meg még mindig a kertben lapultam, és néztem az égen a sok csillagot. Azt hittem, hogy az Atyaisten egy bozontos szakállú öreg ember, aki a kifeszített nagy égi vásznon járkál, és ahol a botjával kiszúrja, ott átbújik a fény – mosolyodik el halványan Theo atya egy pillanatra, és végigsimít a szája szélén. – A házból ugyan semmi világosság nem szűrődött ki, de csak akkor mertem a közelébe settenkedni, amikor anyám kocsiját láttam befordulni a sarkon. Akkoriban azok a hatalmas autók voltak divatosak, csak úgy nyakalták a benzint. Anyám csodálkozott, hogy még mindig fent vagyok. Én meg beszaladtam a szobámba, még mielőtt felkattintotta a villanyt, és óvatosan ráfordítottam a zárat. Hangos, durva horkolást hallottam.
– De a következő nap csak elmondta mi történt?
– Nem – rázza Theo atya a fejét, s a V-betű szárai meghúzódnak a mellén. – A nagybátyám másnap reggel elutazott. Szégyellem bevallani, de lódítottam anyámnak: azt mondtam, hogy elrontottam a gyomromat, fáj, és ezzel a ragyogó kifogással egész nap az ágyban maradtam. Egy teljes hétig kerültem az iskolát is. Otthonról a tengerpartra mentem reggelente, ott üldögéltem délutánig. Arra gondoltam, hogy ha lenne apám, neki el merném mondani, mi történt velem. Egyedül csak neki mondanám el. Magamban újból meg újból – bizony egyáltalán nem paphoz illő módon – kiszíneztem hogyan verné össze miattam Joe bácsit. De hát nem volt apám. Életemben először keservesen egyedül éreztem magamat, olyan árván, mint az a kocsonyás testű, átlátszó medúza, amelyik egy nap a homokban szikkadt, messze a víz szélétől. Mintha én is rossz helyre kerültem volna! Idegen lettem a környezetemben, de még milyen idegen! Úgy éreztem, hogy a szörnyű nagy titkommal más vagyok, mint a barátaim, meg a többi fiú, és ezen már soha senki sem változtathat. Anyám persze nem értette, miért nem akarok enni, meg azt a szokatlan szomorúságot sem, amit sehogy sem tudtam eltitkolni. -Mi bajod van?? – fürkészett mindig egészen közelről, hátha verekedés nyomait fedezheti fel. Mit mondhattam neki? Azt válaszoltam: -Semmi. Ő Erre tovább faggatott: -Bántottak a fiúk? Csúfolnak valamivel? Csak a fejemet ráztam. -Fáj valamid? – próbálkozott újból, de hát semmit sem sikerült kiszednie belőlem. Nézett, nézett rám, értetlenül csóválta a fejét, aztán, mintha megvilágosodott volna valami benne, abbahagyta a kérdezősködést. Hétvégén, amikor a tanárnőm felhívta, hogy felőlem érdeklődjék, megtudta, hogy nem járok iskolába. Neheztelően nézett rám, és hosszasan elbeszélgetett a telefonon. Emlékszem, hogy a -pubertás?-t említgette, mert ezt a szót akkor hallottam életemben először, és el nem tudtam képzelni, mit értsek alatta. Mindenesetre vissza kellett mennem az iskolába. Akkor vettem észre, hogy tényleg megváltoztam: félrehúzódtam a többiektől. A könyvespolcon felfedeztem Verne egyik regényét: “Utazás a holdra”.
– Jé, azt én is olvastam! – szúrom közbe azon csodálkozva, hogy sorsunk még egy váratlan ponton találkozik. – Nagyon izgalmas könyv volt, tövig rágtam miatta a körmömet.
– Azt hiszem, én is – emeli rám Theo atya a tekintetét, és futó mosolyától egy pillanatra megenyhül a szája szögletében feszülő kemény vonás. – Már a címe is sokat ígér. Ki tudta volna megjósolni akkor, hogy még életünkben meg is valósul Verne álma! Na, mindenesetre belevetettem magam a könyvbe – nagyon elvágytam innen! Egyik olvasmányt faltam a másik után, és a kis haverjaim lassan leszoktak róla, hogy labdázni hívjanak. -Könyvkukac-nak kezdtek csúfolni. Innen származik a becenevem is: Kukus. A barátaim még ma is csak így hívnak.
– Sikerült valaha is elkerülnie a szigetről?
– Hogyne! Érettségi után a kontinensre mentem továbbtanulni, Kaliforniába, a papi szemináriumra meg Torontóban jártam.
– Remélem soha többet nem találkozott a nagybátyjával!
Theo atya merően rám néz. Mellette Pál apostol a malachitköves ezüstborítás mögül tágra nyílt szemekkel figyel. A pap keresztbeteszi a lábát, komótosan lassú mozdulattal eligazítja a köntösét, majd elgondolkozva folytatja:
– Egész életemben kísértett annak a napnak az emléke. Mintha a helyemet keresném a világban, sokfelé jártam, de Washingtonba sose mentem el. Nem kívánkoztam oda… pedig mennyi az esélye annak, hogy milliónyi ember között egy bizonyos valakivel összeakadunk? Én mégis úgy kerültem azt a várost, mintha az első utcasarkon az anyám bátyjába botlanék. Húsz évi távollét után hozott vissza a sors Hawaiiba, akkor, amikor kineveztek erre a parókiára.
Alig melegedtem meg itt, amikor anyám örömmel újságolta: -Joe bátyám idejött nyugdíjba a szigetre! Nanakuliban telepedett le. Éppen hozzá indultam. Azért szaladtam be, hogy téged is magammal vigyelek. Hogy fog örülni neked!?
Egy hang sem jött ki a torkomon. Lángolt a képem. Elfordulva tettem-vettem, nehogy anyám meglássa. A vér a halántékomban… mintha kőtömb préselte volna össze a mellkasomat, hogy még lélegzetet venni is alig bírtam. Az égiek tudták, min megyek keresztül, mert pont ebben a percben szólalt meg a telefon. A szomszéd egyházközség papja hívott megbeszélésre, mert közös szertartást terveztünk karácsonyra. -Most képtelen vagyok? – szabadkoztam anyám előtt. – -Át kell szaladnom a kollégához. Tudod, hogy van, az ünnepek táján mindig összejön minden.?
Persze belátta, hogy elsősorban a hivatásom a kötelességem, én meg egy néma, köszönő pillantást vetettem az égre, amikor elváltunk. A veríték is kivert arra a gondolatra, hogy szemtől szembe álljak Joe-val. ősem vágyhatott rá… vagy igen? De hát hogy találkozhatnánk a testvére előtt!? Attól ugyan nem kellett tartanom, hogy anyám elhozza a karácsonyi szent liturgiára, mert a bátyja sosem tagadta, hogy nincs nagy véleménye a vallásról, a templomokat meg éppenséggel messze elkerüli. Szégyellem bevallani, de megkönnyebbülve gondoltam erre, amikor a kocsi kihúzott az udvarból.
Már az újévet is megünnepeltük, amikor anyám egy este felhívott, és ismét előhozakodott a látogatás ötletével: -Joe gyakran szédül az utóbbi időben, panaszkodik, hogy hasogatva fáj a feje. Megígértettem vele, hogy kivizsgáltatja magát. Különben szépen, kényelmesen rendezte be a házát, már kutyája is van. Igazán a legfőbb ideje, hogy végre meglátogasd! A jövő héten lesz a születésnapja – mondta. A sors megint segítségemre sietett. -Ez most tényleg nem megy – könnyebbültem meg, – -mert konferencián leszek Kanadában, aztán el kell kísérnem a püspököt Los Angelesbe. Az is bizonytalan még, mikor jövök vissza.? – Próbáltam teljesen természetes hangon beszélni, nehogy észrevegye, milyen szörnyű zavarban vagyok. Magamban persze keservesen lázadoztam: -hogy mert ez az ember visszajönni ide? Ide, pont ide! Vajon mit gondolt? És most hogyan lesz tovább? Eddig még sikerült anyám kérése elől kibújnom, de legközelebb?? Arra is iszonyattal gondoltam, hogy Joe egy nap betoppan hozzám, egyszer csak itt áll majd a küszöbön. Vagy talán felhív először? Mert bocsánatot kell kérnie hogy könnyítsen a lelkén, vagy… vagy talán mást akar…?
– És jelentkezett?
– Áh, nem.
– Akkor is nagy merészség volt visszajönni ide. Én sem értem – erősítem meg a pap véleményét, és tekintetemmel ismét a keresztvégi félköröket járom be. Ekkor veszem észre, hogy a függőleges szár végén alig kivehetően megtörik az alsó ív vonala.
– Elmúlt a húsvét is – folytatja Theo atya – és már a szokásos forróságba hajlott az idő, amikor egy reggel anyám idegesen toppant be, és elsírta magát, ahogy mondta: -Joe haldoklik! Menj, add fel rá az utolsó kenetet!? – -Én?! Pont én?!? – buggyant ki belőlem a tiltakozás, és mint valami lesújtó bárd, közénk állt. Anyám éppen mondani akart még valamit, de belészorult a lélegzet, és megkövülten meredt rám. Eltakartam a szememet, remegtem. Ha utánuk nyúlhatnék a levegőbe, ha elkaphatnám a szavaimat, és bezárhatnám magamba, mint egy biztos palackba! Mert a szavak a lelkembe vágtak, és az anyáméba is. Fuldokoltunk, mint két áldozat. Sem visszavonni, sem megmásítani nem lehetett őket. Megmagyarázni? Hogyan? És most? Pont most? Ha eddig hallgattam, akkor már örökre hallgatnom kell. Emlékszem, hogy anyám próbált elsőnek magához térni. Valósággal bukdácsolt felém a hangja: -Hogy, hogy miért pont te? De hát pap vagy, nem? És ráadásul még a rokona is!? – -Az – ingattam a fejemet. Anyám nem hagyta annyiba: -Joe, – sírta, – -Joe mindig kérdezett felőled, szeretett téged. Emlékszel arra a nyárra, amikor nálunk volt ? Mintha az apád lett volna! Te is úgy szeretted! Nem értem, hogy most meg, hogy most…? Összeszorítottam a fogamat, hogy ne vágjam a szemébe: -Még hogy szeretett engem! Teremtő Isten! Ha tudnád…?
Anyám könnyei két fényes csíkot hagytak az arcán, összegyűltek az ajkánál, és lecsöpögve egyre terebélyesedő foltot hagytak a selyem blúzán. Szerettem volna átölelni, vigasztalni, de csak ennyit mondtam: -Megyek, anyám, persze, hogy megyek. Mindjárt előkészítek mindent, te addig siess előre.?
– Ki gondolt volna erre! – motyogom.
Theo atya magába roskadva bólint.
– Anyám aztán könnyeit nyeldekelve elindult, és az ablak sarkából láttam, hogy kifújja az orrát, beszáll a kocsijába, és elhajt. -Úristen!? – kiáltottam – -Mondd, hogy nem igaz! Add, hogy ne legyen igaz!? Mozdulni sem bírtam. Hirtelen láttam magamat, amint gyerekként ott kuporgok a földön, és a bokor mögül a házat lesem. Hányszor próbáltam legyűrni magamban ezt az emléket, és most mégis élénkebb képekben állt előttem, mint maga a valóság. Fel is tört belőlem a zokogás, mint akkor. Aztán persze erőt vettem magamon, végtére is nem voltam már tizenkét éves… Megtörültem a szememet, és visszatértem a jelenbe. A rideg tényeket mérlegeltem: -Nincs több kitérő, találkoznom kell vele. Nem is holnap, vagy holnapután, hanem perceken belül!? A valóság persze az érzéseimbe ütközött, és én fellázadtam a kényszer ellen: -Nem! Nem, és nem!? – kiáltottam, öklömmel meg hevesen belebokszoltam a levegőbe. Mozdulatomat pengő fémkoppanás követte. Ma se értem, hogy történt, de leesett a kereszt a mellemről, és végigcsúszott a padlón, mintha valamilyen titkos erő elrántotta volna előlem. Néztem a feszület után, és… megértettem.
– , akkor horpadt be az alja! – bököm ki.
Theo atya felemeli a keresztet, és szótlanul nézegeti. Sóhajt egy mélyet, azután folytatja:
– Útban Nanakuli felé azért nagyon nehéz volt a szívem. Tudtam, hogy mit kell tennem, de nem akartam rágondolni. Emlékszem, egész úton a kerubok himnuszát ismételgettem magamban:
-Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk,
és az elevenítő Háromságnak háromszent éneket ajánlunk,
tegyünk félre mostan minden földi gondot!
Tegyünk félre mostan minden földi gondot!?
– Keresztek… – jegyzem meg halkan. – Sokféle van… De annyi idő telt el, csak megváltozhatott azért az a nagybácsi is.
– Alaposan megöregedett az elmúlt évek alatt, alig ismertem rá. Persze, a körülmények is másak voltak, mint akkor… ez is segített. Az ágy fejénél műszerek… vékony cső az orrában, a karjában…
– És a mamája? Megtudta?
– Á, dehogy! Soha! Csendesen felállt, és kiment a kórteremből.
– És Maga?
Theo atya hosszú pillantást vet rám.
– Hm-m – ingadozik egy pillanatra. – Odaléptem az ágyhoz, és megfogtam az öreg kezét. -Joe? – szólítottam. Felnyitotta a szemét. Tiszta, ártatlan tekintettel nézett rám, és alig észrevehetően elmosolyodott. Torkomon akadt a szó. Mélyen a szemébe néztem, olyan mélyen, hogy a lelke közepébe láthassak. Kerestem, valósággal eszelősen kutattam valami szégyen, vagy megbánás nyoma után, de Joe fáradt tekintetéből csak a szeretet sugárzott. Nem akartam hinni a szememnek: -Lehetetlen, hogy ne emlékeznék semmire!? – És akkor eszembe jutott, hogy dülöngélt be a házba. De mit mondom, hogy eszembe jutott! Mintha egy filmet pergettek volna előttem, olyan világosan láttam mindent a legapróbb részletekig. Akkor nyilallt belém a felismerés: -Ez az ember az eszméletlenségig részeg lehetett! Az alkohol ördöge korbácsolta fel benne a vágyakat úgy, hogy… hogy nem volt ura önmagának… nem is tudta, mit cselekszik! Nem tudta!? Szóval csak állok ott, nézem az öreget, és lassan felfogom, hogy nincs mit megbocsátani. Két kezembe fogom csupa csont kezét, megsimogatom, és feladom rá az utolsó kenetet…
Theo atya egy pillanatra széttárja a kezét, majd az ölébe ejti. Mögötte a polcon hallgat a sok könyv, hallgatok én, és a tisztás szélén vonulataik mély hasadékaiba tekintve hallgatnak a hegyek. Még csak ők tudják, hogy az öreg pap erőtlen szuszogása szétfoszló sóhajjá csendesülve éppen feléjük tart. Az üveg zsalugáteren beáramló szél most felrepíti a fehér lenvászon függönyt; az felduzzad, s amint lassan leereszkedik, palást alakját veszi fel. Csendesen, majdnem búgva egy hang keletkezik bennem. Még egy, aztán újabbak csatlakoznak hozzá, míg egyszerő dallammá terebélyesednek, és ritmusba rendeződnek:
Függelék
A luau ünnepséget, hagyományos hawaii lakomát jelent, amelynek szerves része a kalua malac, vagy sertés sütése, és taro gyökeréből a poi elkészítése. (A kalua szó tulajdonképpeni jelentése: -földben/gödörben sütni?)
A -KALUA MALAC RECEPTJE
Hozzávalók:
1 egész sertés
durva szemcsés tengeri só
ti levelek
olajpálma ágak
banánpálma ágak
banánpálma törzse hosszában rostjaira bontva, vagy szeletekre vágva
körülbelül 20 db kerekded bazaltkő
tűzifa
sűrű szövésű, jó méter hosszú drótháló
4-5 db szizál zsák oldalt felvágva, kiterítve
2 db nagy, erős műanyagból készült fólia
Elkészítési mód:
Áss egy bő méter széles, jó fél méter mély gödröt. Rakd bele a tűzifát, és gyújtsd meg. Várd meg, amíg a gödör alján a vastag rönkök is nagy lánggal égnek, azután tedd rá a bazaltköveket, és hevítsd vagy három óra hosszat.
Amíg a kövek izzanak, vágj le egy sertést, tisztítsd meg, távolítsd el a belsőségeket. Dörzsöld be alaposan kívül-belül tengeri sóval. Vágj nyílást a nyakába, és a két mellső hónaljába. Fektesd a dróthálót a gödör mellé, tedd rá szép sorjában a ti leveleket úgy, hogy a dróthálót teljesen eltakarják. Fektesd rá a sertést hátával lefelé. Tömj vagy négy-öt nagyobb forró követ a hasába, és a mellkasába, egy-egy kisebbet a nyaki, illetve a hónalji nyílásba. Tégy pálmaágakat, és banánfa-törzs darabkákat a gödörben lévő kövekre. A drótot gondosan összehajtva emeld a sertést a tűzre. Fektess ti leveleket, banánfa-törzs szeleteket köré, és fölé. Tedd rá a maradék pálmaágakat. Takard le az egészet a vízben áztatott, nedves szizál zsákokkal, majd a két erős műanyag fóliával, és lapátold rá vissza a gödörből kiásott földet. Párold a sertést ilyen módon vagy hat-hét óra hosszat, hogy a rostok közül kiolvadjon a zsír, a hús pedig szálaira essék szét, és ez által különleges ízt kapjál.
Körítésnek a bennszülöttek egészben sült yam gyökeret, azaz -édesburgonyát?, és poi-t, vagyis a taro gumós gyökeréből készült pépet adnak hozzá.
