saját fotó *
Narkózis
A lemeztelenített igazság öntudat nélkül hever a kopott macskakövön,
magához szorítva a kitépett kezet, amit segítő céllal nyújtottak felé.
A gyémánt percekbe sűrített múlt idő, az egyre erősödő homályos vágyak,
a csalódottság hamis csillogású rideg márványpalotája,
még az erősebb idegzetű embert is megviseli.
A lelkiismeret erkölcsi mérleghintán vergődve őrzi az utolsó pillanat fohászát,
a reményteljes halál maga a beteljesedés, a gyermeki könny tisztasága az utolsó remény.
A reggeli ébredés menekülés a halál elől, rémült kapaszkodás a megnemértettség bársony igéibe.
A felhőkre vetített percemberek tömjénillatú vonaglása zárja le a napot.
Vajon ki lehet ez az ember? Lehet, hogy én vagyok?
Legutóbbi módosítás: 2009.05.28. @ 11:25 :: George Tumpeck