Az ember végül még egy krokodilust is megszerethet, annyi mindent lát belé, annyi mindennel ruházza fel, ami egyáltalán nem krokodilusi, hanem emberi. Ha kutyánk van, és őszinte pillanatunkban egyszer csak rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen nem szeretjük – és talán sosem szerettük, csak bebeszéltük magunknak, környezetünknek, meg a kutyánknak; minden kis morgását, vakkantását líraian értelmeztük, kommentáltuk; a családban és a barátoknak magyaráztuk, hogy fél füle fölmeredése mit jelent, és mit az, ha lekushad, pofáját mellső talpai közé rejti, de farkincája heves vízszintes mozgást végez – mindehhez persze etológiai műveltségünket is finomítottuk, egész kutya-Larousse-t állítottunk össze, gesztus-szótárat, ember-kutya siketnéma szótárat, már a híreket is szívesen lefordítottuk volna neki jelbeszéddel –
Mígnem, mondom, bekövetkezett az elkényeztetett, agyonsétáltatott, diétáztatott, idejében oltott, szakorvoshoz cipelt, testi szükségleteinek kielégítéséhez aggódva-szurkolva segített kutya és köztünk a váratlan szakítás.
Tisztára válóper. Szinte megutáltuk egymást. És nyilván nemcsak a kutyának volt meg rá minden jó oka. Még csak ötéves, tehát nem azért untunk rá, mert öreg, kopaszodik, lompos, húzza a lábát, hízik, lusta, vakarózik. De azt csak most vettük észre, hogy kicsit büdös.
Be jó, hogy nincs közös gyerekünk!
Rájöttem, hogy hazudtam magamnak egy átlagon felüli, önzetlen, bölcs, kivételes, ha kell, az életemet is megmentő, érzelemben gazdag, kutyaképű emberi lényt, valósággal szerelemmel, és egyik percről a másikra lelepleződtem: ez így csak mese volt. A kutya jó kutya, minden igaz, amit Lorenztől Csányi Vilmosig és Kertész Ákos zseniális kutya-novelláiig olvastunk róla, de nem jeles tanuló, csak kettes, a kutyák IQ-skálán nem 140-es, csak alig 70-es, és nem mi vagyunk élete fűszereplője, hanem a linkóci, vele vadul hancúrozó, labdázó, birkózó, bicikliző szomszéd fiuk.
Megcsalt. Miközben révülten vakartam a füle tövét, ő szüntelenül azt leste, mikor hallja meg Gézuka zörgő biciklijét, Pistu gyerekautó-dudáját, mikor iramodhat ki a tomboló délutáni alap-életformára, grund-életre. Semhogy vérezzen a szívünk, inkább megsértődünk, aztán gyorsan-gyorsan átváltunk tettetett, viszonylagos közönyre. A kutya nem viheti a motyóját, az állatorvostól kapott oltási bizonyítványát Gézukáékhoz, nálunk marad, itthon naponta visszaveszi régi életformáját, de gyorsan megérzi, hogy vége a rajongásnak.
És még legalább tíz évünk van együtt. Elaltatni csak azért, mert elhidegültünk, sosem fogom. És ápolom első, szép éveink emlékét. Néha még kölyökkori fényképeit is előveszem.
Haj-haj. Valamikor még én is másképp gondolkoztam.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Bodor Pál (Diurnus)
