Mi a falakból kilépve is
háromszor er?sebbek vagyunk,
ahogy haladunk
a halhatatlanság kerítésébe
kapaszkodva,
ködös reggeleken,
céljaink felé.
Csak az ébredések nehezek,
és egyre kilátástalanabb
a tömegbe sodort létezés.
Várakozásaink
körkörös magányba kényszerítenek,
és nem vesszük észre,
hogy meglopott minket az id?.
Képzelt cigarettám füstjébe
kapaszkodom,
hideggé érett kávém kortyolgatom,
és rád gondolok.
Emlékezetembe idézem
az els? lépéseket,
ahogy a ködoszlató napot
figyeltem pirkadatkor,
a megszámlálhatatlanul sok
varjú test felett,
ahogy feketévé lepték el az eget,
szállásukról a nappali meleged?k
csoportos magányába bújva,
úgy vagyok én is veled,
mint a reggelekkel,
maradnék még,
de nem tudom hová vezet,
hogy téged álmodlak magam mellé,
minden este,
de nélküled ébredek.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.31. @ 17:14 :: Horváth János