Hideg ősz van. Nem aludtam jól, csikorogva indul a nap.
Északkeletre néző ablak mellett áll a munkaasztalom, be kell kapcsolnom a fűtést. Borzongva, rosszkedvűen ülök a géphez.
Hol is kezdjem? No, előbb nézzük csak, van-e levelem. Van.
A pár napja eléggé és mindegyre csüggedtebb barátnőm írt ismét… lássuk csak… pedig inkább valami szívderítőre vágyom, semmi kedvem most vigasztalgatni őt, eredmény nélkül győzködni, hisz nincs is oka átmeneti magányáról és megjelenő ráncai miatt keseregni… Van az övénél több, fontosabb gondom mostanában, és igazi szerencsétlenségek másoknál! Mit írjak neki? Hogy a világ sokkal komolyabb bajban van?
Fázós ujjaim a klaviatúrán. „Jé, ez meg mi? Képzeletem játszik velem? Honnét ez a határozott kontúros árnyék a kezem mögött?” Világos délelőtt, az óra tizenegy húszat mutat, lámpa sem világít a közelemben… Felnézek.
Tényleg: kitisztult az ég… A Nap még csak a ház túlsó, déli oldalán jár… attól csupa ragyogás — ott bent — a szobám, de a lakásnak ezen a felén, árnyékban, borzongatóan barátságtalan hűvösség vesz körül. Szemem az északi ablakra emelem.
A párkányról arcomba nevet a még mindig kötelességtudóan virágzó két muskátli bokor. Én azonban most áttekintek rajtatok, égőpiros vigasztalóim: Az ég gyönyörű, tiszta, kék. Nem szürke, mintha nem is október lenne. A kopaszodó akácfa mögül — mint a lámpa fényköre alá kiömlött tejszínhabtócsa — egy idetévedt felhőfoszlány kandikál ki, az vetíti rám a fényt, habos, mégis valószerűtlen kristályragyogással.
Olyan szögből kapja a Nap sugarát, hogy azt pont nekem küldi ide erős tükrözéssel, attól vet árnyékot a billentyűkön tétovázó kezem.
Mint egy hirtelen jött, már nem remélt üzenet… egy örömhír! Ujjaim maguktól írni kezdenek, repülnek a klaviatúrán.
* * *
Nehéz álmából a karnyújtásnyira megszólaló telefon ébreszti az asszonyt.
Lustán nyúl a kagylóért, szeme a falióra számlapját keresi. — Még hat óra sincs, ez meg ki lehet? Biztosan téves, kinek jutnék én eszébe ilyenkor — gondolja lemondóan.
— Még aludtál? — A hang, a kedves hang…
— Igen. Nem baj, neked szabad ébresztened. Kivéve, ha valami baj van…
— Baj? Az nincs. Mehetek hozzád?
— Tessék?? Most? Ide?
— Ma. Ma délután, mehetek?
— Ezt még kérded? … Hát persze!
— Azért most szólok, mert ebben a percben határoztam el, ahogy felébredtem és hiányoztál… Akartam, hogy rögtön tudd, előbb érkezem.
— Ugye sejted, hogy mit gondolok? Örömmel készülök.
— Akkor jó, de semmit ne készíts, majd én. Csak várj. Mindent én viszek, ami kell. Most aludj még egy kicsit…
— Ó, persze! Gondolod, hogy ez most menni fog?
— Menni fog. Álmodj egy szépet, aztán jövök.
*
A tükör nem csal.
— De hiszen két hete is megvoltak ezek a barázdák az arcodon — nyugtatja a szembenézőt a nő, és lassú mozdulatokkal itatja fel testéről a frissítő vízgyöngyöket.
A vázában virág, a fehér vászonterítő nagymama csipkéjével sávos. Teríték két személyre, a porcelánon és a karcsú poharakon majd megcsillan a gyertya fénye… most még csak vár minden… vár ő is, amíg megszólal a csengő.
*
Otthonosan lép be a férfi, mintha csak percekre távozott volna.
— Van három szabadnapom. Azt inkább veled szeretném tölteni.
Aztán a két ember némán áll. Nem, ez nem álom. Az őszi napnak is van tartós sugara.
A két, hosszú pohár összecsendül, halkan, finoman.
A tálon a különös gonddal készített csirke romjai, a levegőben lengnek a meghitt hangok, két megfáradt ember levetett gondjának árnyéka, de azt is elűzi a gyertyafény.
A felkelő Napnak már semmit nem kell elűznie. Harmadnap tudják mind a ketten, tudniuk kell, hogy azok a döntések, amit érett fejjel hozunk, azok nem véletlen, bohó lépések. Itt semmit nem kell bizonygatni.
— Mikor látlak?
— Nem búcsúzunk. Tudod, mi a dolgom, de hamarosan újra jelentkezem, mint ahogy most is…
— Messze leszel.
— Nem! Itt leszek.
Szemében a szava igaza.
— Igen. Már hiszem… tudom… akarom.
* * *
Beütöm az utolsó betűt. Az őrangyalom, vagy az ihlet angyala járt nálam a fénnyel? Mit jelentett ez? Üzenet volt? Igen, arról, hogy akkor is süt a Nap, ha nem látom a sugarát.
Visszatérek az E—mailekhez. Gyorsan megírom kesergő barátnőmnek a válaszom:
„… tudd: Mindig ott tündököl a fény, amikor a gondjaiddal vagy elfoglalva, bánkódsz, és nem is figyelsz rá, pedig beragyogja a szobádat, hisz felkeresett, akit úgy vártál, biztos lelki támaszodat kaptad vissza, mint egy ajándékot.”
Levelemet zárom, csatolom a fenti kis karcolatot.
Magamat is meggyőzöm, igen, itt lesz velem is minden nap az éltető fény. Ragyog, csak néha eltakarják a szürke, nehéz, őszi, majd a még nehezebb, hóval terhes felhők.
Már kellemesen meleg a szobám… A billentyűkön, kezem mögött nincs árnyék. Az őszi égről eloszlott az a kóbor, bodros habfolt, amelyet vetítőnek használt a Nap.
szerkesztette: Verő László – 2007. március 13., kedd, 23:00
Legutóbbi módosítás: 2009.01.02. @ 11:52 :: Pápay Aranka
