A fele már megvan.
Már csak pont még ennyi.
Próbálok ébren maradni,
bár öt óra alvás nem elég erre.
Nem igazán érdekel,
hogy ki melyik városból,
melyikbe megy át,
melyiken keresztül.
”Nem, a vágányszám
ismeretlen tartomány,
nem jelzi rendszerem.”
Anyád! Kurva MÁV!
”Mi köszönjük hívását.”
Szebbé tette napom,
tenném hozzá emelve kalapom,
de ez persze nem fér bele
a formaszövegbe.
Akárhogy csonkolom,
pedig ez most komoly.
Mindegy. Darálom, amit kell,
érzés, fantázia nélkül.
Gép vagyok. Szünet.
Pikk király vár a
káró dámára,
aztán kavargó cigarettafüst
kunkorog, még merengek.
Messze most a kedves,
hogy átkaroljon,
lefogja remeg? karom.
Ma nem is látom.
Két hete el?ször telik el nap,
hogy nem az ? mosolya nyugtat,
fogad, munka után, nem vár rám csók,
kis mosoly, most meghalok majd kicsit
benne, nélküle.
Féligszítt cigarettát érzek a számban,
s meg nem emésztett étket,
visszabüfögöm majd egyszer
írásként az egészet.
Dobj be egy érmét, és kapsz egy verset,
novellát vagy ami kell.
Szép…
Irlanda Máté vagyok. 20 éves.
Írógép.
