Jani a fülesvöcsök hátát egy kőnek vetve nézegette a karmait, miközben kényelmesen haldoklott. Lábain a bőre repedezett a vénségtől, s tényleg úgy nézett ki, mint a kenyérhéj, vagy a frissensült bejgli, amin csak véletlen bukkant fel foltok gyanánt a babakori eredeti halványsárga szín.
A jobb bokája felett a gyönyörű gyűrű még fényesen ékeskedett, amit legénykorában csippentett rá a bajszos Kelemen Imre ornitológus, vagy mi a méntának is hívják az ilyet. Mellette Erzsike, a menyasszonya tartotta a szárnyait, míg Imre ügyködött a szerszámmal. Nem is volt a madárnak olyan ijesztő a hölgy simogatása, mielőtt útjára engedte.
Pedig találhattak volna szebb szárnyast is, mert napokkal azelőtt harapta le fél karmát egy csuka – vagy valami más istenverése -, mikor szerelemtől kótyagosan várta Veronikát a nádashoz egész közel, nehogy jövendő anyósa odalásson, – hogy vakuljon meg, és harcsák kapjanak tőle epegörcsöt.
Nem adták hozzá, pedig meddig udvarolta! Csodálatos szénfekete csőre volt az édesnek, de volt ott még valami másfajta árnyalat is, amit akkor még nem tudott gyér szókincsével kifejezni.
– Talán a Mindenható barackvirágszínt is kevert a koromba, mikor a csőrödet föstötte? – kérdezte zavartan Veronikát, de a lány csak kacagott. Később már nem annyira, mikor a násznak a nádas sűrűjében, következményei lettek. Alighogy kikeltek a picik a tojásból, az anyós kárókatonákat küldött rá gyerektartásért.
Akkoriban, s tán még később is, Janimadár büszke volt szép fekete körgallérjára, amit egészen a vörös szeméig felhúzott, mint egy kommandós. Két tollas bóbitáját meg csak úgy hanyagul viselte a fején kétoldalt, ezért úgy nézett ki, mint egy árvaszéki főtanácsos. Táncolni készült, ezért még a szekrényajtóra vigyorgott, ahol a tükör lógott. Ficsúr módra kölnit szórt a begyére, mikor éktelenül fejbe vágta magát.
Jani arra riadt, hogy oldalra dőlt álmában, s csak a koppanásra ébredt. Nagy nehezen balszárnyára támaszkodva visszaült a helyére a kőhöz. Felállni már nem volt ereje az éhségtől és a kórtól, de azért még szárnyait félig széttárta, hadd fújja át az enyhülést adó nyugati szél. Bámulta az óriáspalacsintaként gördülő tarajos hullámokat, amiket csak a nádas zabált fel teljesen. Csőrét kitátotta, de csak olyan kicsi résnyire sikerült neki, hogy egy öngyilkosjelölt bogár is alig tudott odamászni, meghalni. Jani ki-kihagyó értelemmel, megremegő szemhéjjal az égre nézett, minta a bágyadt naptól kérne segítséget szép halálért, nehogy még a türelmetlen vízi patkányok, harapásaikkal is siettessék az elmúlást. Az előbb is látta a népes Rühesshy családot vagy ötven fővel, akik biztos még a rokonokat várták a szomszéd öbölből.
Az öregebbek késsel-villával, ínyenc módra fixírozták a haldoklót, és már az agg családfő is kihalászta zsebéből az elefántcsont fogsort, és egy fehérdamaszt partedlit kerített nyaka köré. Büszke volt rá, mert a felesége szőtt neki, amikor annakidején hazajött a katonáéktól. Az egyik purdét hazazavarta az asszonyért, megüzenve, hogy hozzanak sót és mustárt magukkal. De siessenek, mert ritka vendég náluk őszutón a meleg étel.
– Uborka is kell! – ordította még az elnyargaló gyerek után.
Közben tőlük nem messze, a parti sétányon sietett haza a nagymama temetéséről a Kelemen család.
– Most már nem szenved szegény édesanyám; ki tudja, tán jobb neki odafenn – sóhajtotta Erzsike és egy könnycseppet törölt ki a szeméből.
Kelemen Imre ornitológussal madarat lehetett volna fogatni örömében, hogy nincs már az anyós. Végre az örökségből ki tudja fizetni a titkos adóságát, és marad még mit tejbe aprítani Julikával, ha majd összeköltöznek. Még jó, hogy Erzsike ellen nem adta be korábban a válópert, míg élt az öregasszony – gondolta. Elhatározta, hogy azért vár még vele Mindenszentekig. Julikával végre nyíltan a világ előtt is felhőtlenül boldogok lesznek, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A hatéves kisunoka, dermesztő félelmet, és ürességet érzett közöttük, ahogy lehorgasztott fejjel bámulta a kioldódott cipőfűzőjét.
Az öreg Rühesshy már nem bírt többet enni, hiába ivott egy gyomorkeserűt. Később a két-három korsó söre után elégedetten böfögött, és joviális arccal mosolyogta az igazán pompásra sikerült családját. Hanyatt dőltében még rápillantott a szélborzolt maradék madártollakra és arról eszébe jutott még a gimnáziumban tanult „sic transit gloria mundi”, amit a hagyományos csepűégetéskor mondanak az új pápa beiktatásakor. Figyelmeztetve az evilági dicsőség mulandóságára. Erre is csak legyintett egyet az öreg vízipatkány.
Még békésen bámulta egy darabig az eget, majd derűsen búcsút intett a legelésző bárányfelhőknek.
Még arra sem ébredt fel, mikor a nagymama megkésve papucsban becsattogott az uborkával.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: kisslaki
