Nem nagyon akaródzott felkelni aznap. Pedig nem orvoshoz kellett mennem, hanem csak a nyugdíjintézetbe. Persze sok különbség nincs már a kettő közt. Mind a két helyen csak ránéznek az emberre és attól függően, hogy aznap milyen lábbal kelt fel az illető, úgy intézkedik is az ügyfelekkel. Mert manapság már az orvosnál is csak „ügyfelek” vagy „esetek” vagyunk és nem betegek. Sőt mondjuk ki: fogyasztók! Mert a doktor úr végighallgatja a panaszt, de vizsgálni azt már minek is? Felír egy receptet, ami után a gyógyszergyártól még sápot is kap. Hogy az a betegnek jó vagy sem, az már nem rá tartozik. Ha jó, akkor egy darabig nem látja. Ha rossz, és kapott tőle valami súlyosabb, más nyavalyát, amivel kórházba került, az sem a doktor úr baja, hanem a kórházé. A nyugdíjintézet is hasonló intézmény bizonyos szempontból. Ide is panaszokkal járnak az emberek, hogy kérem ez a pénz az éhenhaláshoz túl sok, de a megélhetéshez kevés. Ilyenkor az ügyintéző felsorol néhány lehetőséget. A legkézenfekvőbbet hagyja utoljára, hogy tessék már megérteni, sok a nyugdíjas, kevés a munka és az a dolgozó ember, akinek ki kellene termelniük a mostani nyugdíjasok havi járandóságát. Hogy a nyugdíjasok többsége még munkaképes korában befizette a nyugdíját, azt nyugodtan felejtse el. Akiket abból eltartottak, azok már nincsenek meg szerencsére, mert akkor ennyit sem kapna ma. Ja, hogy azok is fizettek? És a nyugdíjintézet alkalmazottait ugyan miből fizették?
Tehát, ha mégis oda kell valamiért menni, az ember eleve úgy indul oda, mintha éppen valamilyen műtétre menne.
Az történt, hogy a már megállapított összegből, amit havi rendszerességgel utaltak, se szó, se beszéd elvettek egy százast. Levelet vagy értesítést persze azért nem küldenek, mert a postai költségek is drágábbak lettek. Nyitásra ott voltam, és már akkor is rengetegen vártak. Elrebegtem a sóhajom, és mondták, üljek le szépen, majd szólítanak. Vagy másfél órás várakozás után ez meg is történt. Az ügyintéző átnézte és azonosította az adataimat, utána megkérdezte:
– Na és most miért tetszett idejönni?
Előadtam a mondókámat, hogy kérem szépen, én szívesen dolgoznék még, de először is mutasson egy olyan céget, aki egy olyan kimustrált roncsot, mint én, alkalmazna. Hiszen pontosan azért vettek előnyugdíjas állományba, mert az év nagy részét vagy korházban, vagy betegállományban töltöttem. Az meg még kevésbé érdekelne bárkit is, hogy nem saját magam szedtem össze a sok nyavalyát, hanem egy munkahelyi baleset következtében lettem ilyen.
– Miért nem fizetett, vagy fizet az a munkahely, ahol a baleset történt? – kérdezte az ügyintéző.
– Ha fizetne, akkor most nem a maga idejét rabolnám. De ne akarjon velem pingpongozni.
– Én magával? Elkenem, mint a lekvárt! A maga papírjaiban az áll, hogy hatvan százalékos rokkant! És maga még pingpongozni tud?
– Félreért! Én arra gondoltam, hogy engem most ide–oda fog küldözgetni, aminek semmi értelme. Az a munkahely, ahol ez történt, minden fellelhető dokumentumot eltüntetett. Az a kevés meg, ami mégis maradt, az most maguknál van.
– És most azért tetszett jönni, hogy intézkedjek?
– Ne tessék már mindig, mindenféle kérdéssel ledorongolni, egyszer hadd mondjam el az egészet egyszerre. Utána talán meg tudja mondani, mit lehet tenni.
– Minek néz maga engem? Siratófalnak? Azért dorongolom bele magába a szavait, mert nekem nincs időm mindenkinek a sóhaját, óhaját végighallgatni!
– Bocsánat, akkor mit tetszik itt keresni? Maga megkapja a havi x összegű fizetést, és cserébe mégsem végzi el úgy a munkáját, ahogy kellene? Elnézést talán nem is itt kellene lennie, hanem a parlamentben. Ott munka nélkül is fizetnek, habár az ücsörgés is munkának tekinthető.
– Ez, hogy jön most ide? Mi köze van magának ahhoz, hogy én mit és mennyit keresek?
– Kéremszépen! Most két mondatban elmondom, miért jöttem. Nem dorongolja belém a szót, nem szakit félbe. Ha meghallgatta, utána elküldhet, vagy intézkedhet. Magának is unalmas, nekem meg nem csak unalmas, de fárasztó is, mert a város túlsó feléről jövök.
– Na, akkor mondja, nem szakítom félbe, de valóban két mondat.
– Miért kaptam kevesebb pénzt, amikor mindennek felment az ára? Kinek és hol kell beadni a kérelmemet, vagy sérelmemet?
– Ennyi?
– Képzelje, ennyi! Most akkor küldhet is tovább a következő dorongolóhoz!
– Maga egy kellemes ügyfél, értsen meg, kénytelenek vagyunk dorongolni. Ha itt mindenkit hagynánk végigbeszélni, akkor nem négyig kellene dolgoznunk. Írjon kérvényt, de előzőleg menjen el a könyvelésre, és ott is érdeklődjön. Utána majd mi intézkedünk.
Elköszöntem és mentem a könyvelésre. Ott is – persze – sokan vártak. Leültem, türelmesen kezdtem várakozni. Vagy egy óra hosszat ültem és nem csak én, hanem ott mindenki. Senkit sem hívtak be, senki sem jött ki. Se ügyfél, se ügyintéző. Én már nem bírtam cérnával és bekopogtam. Választ sem várva beléptem. Amit bent láttam, attól kis híján szétrobbantam a dühtől. Vagy három ügyintéző ült az íróasztalánál, és a számítógépet püfölte. Na de nem könyveltek ám, hanem interneteztek. Mégis erőt vettem magamon, udvarias próbáltam maradni.
– Bocsánat a zavarásért, szeretnék valamit kérdezni.
– Kérvényt irt? Iktatta, vagy sem? Van ügyiratszáma? Folyó ügy, vagy új ügy? Második ajtó a folyosó elején.
– Én kérdezni akarok, nem iktatni meg levelet írni.
– Itt nem lehet kérdezni, nem látja, hogy dolgozunk?
Nem vártam meg a további dorongolást, elmentem oda, ahová küldött. Ott az előzőnek az ellenkezője fogadott. Öt embert dolgozott hatalmas irathegyek mögött. Levelet olvastak, szortíroztak, válaszokat gépeltek és iratkötegeket rendezgettek, tologattak.
Egy ember megszánt és megkérdezte, mit is akarok. Elsoroltam mi a problémám, mire hozott egy őrlapot és kitöltötte.
– Ezzel most menjen vissza a dorongolókhoz!
– Hova? – kérdeztem. Oda ahol legelőször voltam?
– Igen, oda! Ott tetszik kapni majd egy pecsétet, utána az egészet majd ide hozza vissza nekem. Majd tetszik kapni valamikor egy levelet, hogy a bizottság mit határozott.
– És addig meg ki fizeti nekem a rezsimet, a kosztomat? Elvettek kereken egy százast a pénzemből. Minden drágább lett, és még énnekem kell ide–oda menni?
– Uram magának igaza van, de a törvényeket nem mi hozzuk, mi csak végrehajtjuk. Higgye el, hogy minket is utasítanak, és ugyanúgy ledorongolnak, mint magát. Ne higgye, hogy nekünk kivételes státuszunk van.
– Én azt nem mondtam, de próbáljuk ki, ha én ülnék a maga székében, maga meg most itt állna helyettem. Nem hiszem, hogy örülne.
– Nem bizony, de akkor se engem dorongoljon uram, én egy csavar vagyok a gépezetben. Kérjen egy engedélyt a rendőrség illetékes osztályán arra, hogy protestálni szeretne a Parlament előtt. Természetesen erre a kérelmére is várnia kell majd, és minimum húsz másik emberrel kell aláíratnia a kérelmét, mert ugye, ha egyedül tetszene akarni protestálni, akkor magát se szó, se beszéd elvinnék az idegklinikára, mint kórós elváltozásban szenvedő állampolgárt.
– Ez az uram, maga egy zseni. Adja csak ide a papírokat, majd elintézem, amit mondott.
Már rohantam is ki. Végigmászkáltam az összes helyiséget, aztán elhelyeztem a kérelmet a megfelelő helyen. Miután mindent így elintéztem, elmentem a háziorvosomhoz. Persze az asszisztens egyből mondta, nincs terminusom, várjak, meg hasonló, de engem mindez nem érdekelt. Berontottam a szobájába.
– Doktor úr, én nem bírom ezt tovább, de megmondták, mi a megoldás. Adjon egy beutalót a pszichiátriai klinikára. Koszt–kvártély és orvosi ellátás. A családomnak megmaradna az a kevés, amit mostanság kapok.
Szerencsére éppen nem volt bent nála senki, így le tudott ültetni.
– Gondolja, hogy az csak olyan simán és könnyen megy?
– Miért, mi kell hozzá még, azon kívül, hogy maga beutal?
– Az én javaslatomra elküldenék egy csomó pszichológiai vizsgálatra. Ott megjátszhatná, hogy maga ki van idegileg, nem bírja a napi stresszeket, de ez nem lenne elég. Tovább küldenék még vagy öt bizottsághoz, és ha azok is alátámasztják az első véleményt, akkor várólistára teszik. Gondolja, hogy maga az egyedüli, akinek kigyúlt a piros gomb a fejiben? Nem maga találta fel a spanyolviaszt. Másnak is van esze, hogy valami biztos helyre akar bevonulni, ahol relatíve kényelmes körülmények közt átvészelheti ezt a mostani nehéz helyzetet. Gondolja, hogy én nem mennék be oda? Még talán kis „protekcióm” is lenne. Egyet jegyezzen meg: a bolondok nincsenek elzárva, hanem szabadon mászkálnak köztünk. Olvas újságot, néz televíziót? Naponta olvashatja, láthatja: megölte, kirabolta, megerőszakolta, elrabolta stb. Nem elég bizonyíték ez magának?
– És akkor mégis mit lehet csinálni, doktor úr?
– Ha azt mondom, ne figyeljen oda ezekre és dugja a fejét homokba, mint a strucc, akkor engem is joggal fog a hülyék közé sorolni. Magam sem tudom, de sokan mások sem, akiknek kéne tudniuk.
Elnézést kértem tőle a zavarásért, az illetlen „betolakodásért” és hazaballagtam.
Azóta sem mentem semmilyen hivatalba, vagy hivatalos helyre. Hiába küldik a leveleket. Leegyszerűsítettük a dolgokat. Mindenhova elküldtem egy–egy hivatalos levelet, hogy mivel pszichikailag nincsen rám jó hatással az ilyen hivatalos helyek látogatása, ezután a háziorvosomnak küldjenek mindenről értesítést. Igaz, sok köze nincs a dologhoz, és nem is tud rajta semmit sem segíteni, de legalább nem az én egészségi állapotomat rongálják. Ez spórolás is egyben, nem kell állandó jelleggel se gyógyszert adni, se kezelési költséget fizetnie a kasszának. Ha majd a doktor úr úgy gondolja, hogy muszáj odamennem valahová, akkor arról majd értesít, illetve gondoskodik megfelelő jogi képviselőről.
Ezekről a levelekről persze mit sem tud a doktor úr, de azóta semmiféle hivatalos helyre nem hívnak, és ha nem is történik semmi, de legalább nyugalom van. Ez is valami, persze. És remélhetőleg a doktor úr sem tud semmit, ebbéli tevékenységemről.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.06. @ 10:00 :: Avi Ben Giora.
