51. Miért is nem szóltam egyetlen szót sem Dánielről, pedig szóba kellett volna hoznom azt az alakot, aki úgy is visszamegy oda, ahonnan előkerült, és eltűnik végleg az életünkből. Azt hiszem azért, mert nem gondoltam, hogy anya komolyan vesz egy tizenhét éves srácot.
Tévedtem.
Amikor annak a régi pasasnak azt mondta, már késő, azon nem azt érette, hogy ott vagyunk neki mi, hanem, hogy ott van neki Dániel.
52. Anyának, nincs akivel beszélgetnie, kivéve a saját édesanyját, akit rendszeresen hívogat, és aki kifizeti két fityinggel, ami annak biztos jele, hogy a Tv-n éppen egy folytatásost néz. És úgy látszik ezek a folytatásos szappanoperák állandóan műsoron vannak, hívhatja anya Romániát reggel, este – mindegy. Valami örökké megakadályozza a beszélgetést. Anya nem látja, de én igen, és így van jól. Lehet az én édes nagyanyám, de akkor is egy hárpia. Nem velem szemben, engem szeret, de akárhányszor meglátogat minket itt Németországban, sikerül anyát kiborítania, és utána minden rosszabb lesz.
Most, hogy a kellemetlen, sértődött vendégek után kéthétre tervezete a látogatását, semmi jónak nem mézhetünk elébe. Nem hogy nem volt időnk helyrerázódni, de még mélyebbre süllyedtünk, mivel apa egy hosszú munkanap után azzal érkezett haza, hogy megszűnt az állása. A cég bezár, és a székhelyét átteszi máshova, egy olyan országba, ahol alacsonyabbak a költségek. A hír fejbevágott, és egyből elvette az étvágyunkat. Észrevétlenül otthagytuk a terített asztalt és szétszóródtunk, ki erre, ki arra. Csak Mihnea maradt a helyén, és tömte magába az ételt csillapíthatatlan étvággyal, kiürítve minden tányért az asztalról.
A legnagyobb sajnálatomra anya és apa azt beszélték, jobb lenne visszamenni Romániába, minden koraérettségem ellenére, a beilleszkedés csekély eséllyel kecsegtetett, de halvány reményem mégis van, hiszen jól bírom a nyelvet. Nyilvánvaló, Németországot kirántották a lábunk alól.
Azt a megoldást választották, hogy apa másik munka után néz, az alatt az idő alatt, ameddig kapja a segélyt, valamennyi félretett pénzük is van, bár nem sok, mert a ház minden megtakarításukat felemésztette, a banktartozás pedig hatalmas, egy életen át kell fizetni. Fizetni egy élet munkája után, ami apát és majdan engem illet, már ha egy kitűnő állás reménye megvalósul, habár erre egyre kevesebb a kilátás. Magas fokú felkészültsége reményekre jogosít, csakhogy figyelmen kívül hagytuk a munkaerőpiac szükségletét. Apa, mint részlegvezető lépett ki a cégtől, és nem valószínű, hogy hasonló álláshoz és jövedelemhez lesz szerencséje.
Végül úgy döntött vár, és majd meglátjuk. És, hogy senkinek se szóljunk semmit, különösen nagymamának ne, aki rövidesen megérkezik. A hangulat az egész házban olyan komor, mintha saját halálunk felett virrasztanánk.
Mindennek a tetejében, amióta munkanélküli lett apa, elkezdett inni. Válogatás nélkül megivott bármit, és annyit, amennyit adtak neki. Félreértés ne essék, minden reggel a szokott időben elindult otthonról, de csak a Jóisten tudja, hova. Anya pedig elkészíti az uzsonnacsomagját, és nem kérdez semmit.
53. És egy borongó reggelen, úgy déli egy körül apa kocsijából kiszállt az én nagyanyám, egy ronda, vén banya. Apa búbánatos képpel cipelte utána a bőröndöket. Biztosan útközben talált rá okot, hogy apát jól megbántsa. Ebben nagy szakértő volt. Mindenki szakértő valamiben, és ez mindig valami kellemetlen dolog. Ezek után apa úgy eltűnt, hogy egész nap nem láttam, keresett magának elfoglaltságot a ház legtávolabbi zugában, hogy ne keresztezze a „kedves vendég” útját még véletlenül se. Különben ő az eltűnésben volt nagy szakértő.
Nagymama vette észre egyébként, hogy beázott a pincénk, és addig rágta anyának a fülét, míg ki nem hívta az építő vállalat szerelőit. Jött is két munkás, akik elkezdték szétverni az éléskamra falát. A csőtörés eredetét keresték, ami a pincét uszodává varázsolta.
Anya akkor kezdett el köhögni. Igaz, már hetek óta köhécselt, de komolyabban, mondhatnám, azóta kezdett. Az a tény, hogy a lábát betette Németország területére, akkora megrázkódtatást jelentett számára, hogy egy kis köhécselés fel sem tűnt. De ettől az időtől fogva, már igen.
Estére, hogy elbűvölje az édesanyját, a legrafináltabb terítékeket valósította meg. Megszórta az asztalt finom aranyló homokkal, tenyérnyi kagylókat helyezett el, utána azokat az értékes porcelántányérjait tette rá az alumínium négyszögekre, minden vendég elé külön. Remekül mutatott. A nemrég távozott vendégeknek is nagyon tetszett. De az édesanyja arra panaszkodott, hogy homok csikorog a fokai közt, mikor az avokádókrém levest eszi, különben is miféle leves ez, hát nem képes egy rendes húsgombóc levest sem főzni? Végül odavágta a szalvétáját az asztalra, legalábbis ez volt a szándéka, de a tányéromban kötött ki az asztal túlsó végén, sértődötten felugrott és elvonult a szobájába.
Anya utána szaladt, hogy meggyőzze, menjünk a vendéglőbe ebédelni, de a közbenjárásának nem volt sikere. Vörösek voltak a szemei. Sírt az előbb. És ő is elvonult, hogy tőlünk távol folytathassa a sírást.
54. Anya és apa sokat tárgyaltak erről a dologról, nem tudván, miként tegyenek nagymama kedvére. Anya talált millió magyarázatot, hogy nehéz élete volt, és sok gonddal kellett küszködnie. Régi, nemesi család sarjaként sok üldöztetést kellett elszenvednie a hírhedt kommunista rendszer alatt. Az iskolában például, felállították, és úgy mutatták be, mint a polgári-fölbirtokos osztály tipikus képviselőjét. Az édesapja tizenhárom évet ült, s utána még három év kényszermunkára is ítélték. Rokonai nagy részének nem volt olyan szerencséje, hogy ezt a kúrát túléljék. Sok jutott neki osztályrészül, jelentette ki anya.
Eleinte munkásként dolgozott egy elektronikai gyárban, majd egy zöldséges üzletben, aztán takarított óvodában, fodrászatban, végül egy benzinkútnál. Állandóan költözött. A férfiak minden magyarázat nélkül léptek le. Anya édesapja volt az első a lelépők közül.
Találgatni lehet, hogy benne mi mehetett végbe, de tudni nem.
55. Az igazi cirkusz másnap kezdődött. Ez az asszony képtelen volt egy percre is abbahagyni anya piszkálását. Hogy ne találjon mindenben hibát, hogy ne találna ki újabb és újabb bűnöket. A kínzások szakértője volt. Különben egy ász volt. Németül legalább úgy beszélt, mint én, aki német iskolába járok, leteremtette a munkásokat, akik egyre nagyobbították a rést a fürdőben, de nem találták meg a csőrepedést. Úgy feldühítette őket, hogy már azt hittem, hagynak csapot-papot, s mielőtt elmennek, minden falat összetörnek, és nem voltam messze az igazságtól, látva, ahogy egyre nő ott fenn a bontás.
Aztán rátámadt anyára, hogy elhanyagolja Mihnea dolgait. A gyermek nem tud számolni, nem tud írni. Még egy nyúlfarknyi verset sem tud elmondani. „Nem képes!” — üvölti anya. „Ilyen nincs!” — vág vissza nagyanyám. „Te nem vagy képes mindent megtenni. Hagynád nálam csak egy hónapra!” „Egy évig is hagyhatnám, de nem változik meg!” Mihnea a földön ülve bámulja hol az egyiket, hol a másikat a torkára szorított kézzel. A kiabálás nyugtalanította, és kezdett kancsin nézni. „Jól tudom, hogy szívesen nálam hagynád egy évig! Vagy kettőig, vagy akár tízig is. Ezt akarod! Örülnél, ha megszabadulnál tőle, mi?” „Nem igaz! Hogy mondhatsz ilyent? Az én fiam!” „Ismerlek szép maszk! Jól ismerlek!” „Fogalmam nincs, mit akarsz ezzel mondani, mama?” „Jól tudod te! Elkényeztetett kiscica! Nem volt benned soha anyai érzés, nem lett volna szabad gyereket szülnöd! Nézd, mit tettél! Nézd!” „Elhallgass már!” „Mi az, zavar az igazság? Miért, nem te miattad lett ilyen ez a gyerek? Hagytad megbetegedni, nem törődtél vele. Vele voltál. Agyvelőgyulladása volt, de te csak illegtél-billegtél, mondván, hogy nincs semmi baja. Aztán meg nem adtad be neki az orvosságot, ami gátolta volna a visszamaradottságot, mert árt a májának!” „Nem az én hibám volt.” „De igen, és ezzel te is tisztában vagy!” Erre fel anya sírva fakadt. „Jó, jó! Az én hibám volt. Minden reggel, amikor a szememet kinyitom, és ránézek, tudom. Most meg vagy elégedve? Nem vittem be idejében a kórházba, és ez lett. Később a gyógyszerekkel is rossz döntést hoztam. Most boldog vagy?” Nagymama még ádázabb képet vágott, és a süteményes tányért, ami a kezében volt földhöz csapta, s felvonult a szobájába. Anya sírdogálva suttogta: „Bele halok, ebbe belehalok”.
Szóval, anya tette tönkre Mihnea életét! Így már értem azt a megjegyzést, melyet egy évvel ezelőtt tett, amikor Mihnea valami meg nem engedett gesztusra ragadtatta magát: „Milyen is lenne, ha Mihnea normális marad?” Jó kérdés. Mindannyian Mihneára bámultunk, ki-ki a maga saját észjárása szerint. Milyen lenne? Milyen életünk lenne? De mit is akart ezzel anya kérdezni? Mi lenne az igazság? Kérdések lüktettek bennem.
56. Úgy emlékszem abban az időben történt az a dolog, ami aztán teljes kétségbeesésbe taszított. Éjjel tizenkét óra, és én Spongya Bob-ot nézem felvételről. Mihnea nyálától nedves sós rudat rágcsálok, ami már az utóbbi időben nem is zavar, pedig máskor feldühített. Egy reklámszünet alatt kinézek az ablakon, és mit látok? Nem hiszek a szememnek! Mihnea anyaszült meztelenül rángatózik a kert közepén, teljes erekcióban. Elfeketedett előttem a világ. Kirohantam az ajtón, és teljes erőből rárontottam. Amikor a földre döntöttem, vad örömet éreztem, és szégyent is, mintha én magam lennék a helyében. Mintha én követtem volna el azt a gyalázatos dolgot. Felálltam róla, előbb térdre, majd rendesen két lábra, megragadtam a lábait és úgy húztam hazáig magam után. Ő persze végig üvöltött és az erekciója odalett. Annyit legalább megtanultam anyától, hogy végszükség esetén mit tegyek, ragadjam meg erősen, és úgy vonszoljam el.
Az előbbi jelenet kulcsa, meg kell mondanom, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy valami nagyon perverz dolog. Pont olyan, mint amikor anya mindkettőnknek egyforma ruhát vett, de én elvonultam, és úgy éreztem, menten szétreped az agyam. Ha így sem elég világos, elmondok egy másik dolgot. Míg be nem költöztünk ebbe a hodályba, nem volt külön szobám. Mihnea és én egy ágyban aludtunk. Mindig bepipilt, és én éreztem, amint a vizelet átáztatja az ágyat az én felemen, átáztatja a pizsamámat, és eláraszt engem. Mihnea teljesen elárasztott, kisajátított. Egyek voltunk. Mind a ketten — ő és én — ugyanaz a személy voltunk. Nem látszott a határ, ahol végződik ő és kezdődök én. Még akkor is, ha nem én választok, nem én üvöltök tele szájjal, nem én nyilvánulok meg minden egyes pillanatban. Vagyis én voltam ott a kertben lobogtatva mindenki szemeláttára a szemérmemet. Én magam voltam…!
És, kérdem én, hol volt akkor a két házisárkány? Mi az ördöggel foglalkoztak, ahelyett, hogy meggátolják ennek e szörnyűségnek a megtörténtét? Biztosan veszekedtek valami miatt egymást vádolva, és majd kivájták egymás szemét. Csak azt nem látták, mi történik velem.
57. A mindennapi kínzások és feszültségek után végül a vén szipirtyó elment, és senki, még egy mákszemnyit sem sajnálta. Ki sajnálta volna? Az a nő egy náci volt, nem polgári csökevény. Megbillegtette sovány hátsóját, mint egy kamasz lány, és eltűnt a szemünk elől a repülőtér forgatagában. Mikor feltornyozott frizurája sem látszott már a tömegben, mindannyian valamiféle eufórikus állapotba kerültünk. Egymásra mosolyogtunk, kedves szavakat váltottunk, és elmentünk fagylaltozni. Még anya is, aki pedig úgy köhögött, hogy azt hitted kiköpi a tüdejét, még ő is rendelt egy hatalmas epreset, és úgy ette, mintha versenyezne, mintha ezt a versenyt meg is akarná nyerni.
58. Nem sokkal ezután kezdődtek a problémáim. Hacsak nem már sokkal régebben. Végül is mindegy. Elmondom egyszerűen: Max is tizenöt éves, akár a többi osztálytársam. Így olyan körökben mozog, ahol sok mindent tesznek, de főként beszélnek. Mikor jött, és mondta, miket hallott anyáról, meg egy bizonyos Dánielről. Azt állította, biztos forrásból értesült. Istenem, nem hittem. Biciklivel tekeregtünk, s lementünk a tóig. Max elvett egy csomag cigarettát, nagyképűen rápipázott. Előbb hallgattam, majd letagadtam. Nem anya lehetett, ez valami félreértés. Aztán úgy tettem, mintha OK lenne a dolog, sőt nekem éppen cool.
Néhány napon keresztül rágott a méreg és az elkeseredés, majd két-három álmatlan éjszaka után, titokban, egy fal tövében találkoztam az én román barátommal, és patkánymérget kértem tőle, annyit, amennyi egy kutyát is megöl. „Mire kell?” „Szerzel vagy nem?” „Bármit!” — önérzeteskedett. És valóban.
Egy hét múlva elmentünk kutyát sétáltatni, és kihasználva a pillanatot, amikor Maximilián nem figyel oda, a farkaskutya elé dobtam valamit.
A második, vagy harmadik nap ezután, megjelent a helyi lapban egy cikk, mely titkolt elégtétellel ajándékozott meg. Mármint a címe: „Kutyagyilkos München külvárosában.” Maximiliánról szólt, egy igazi hősről, aki kegyetlen kínokat állt ki látván elpusztulni a kutyáját, és hogy milyen világban élünk, ahol így meg lehet sebezni egy ártatlan gyereket. A cikk közepén egy fényképet is betettek róla, amelyen a valóságnál nagyobbnak és fontoskodóbbnak mutatkozott. Az osztályban minden leány köréje sereglett, hogy együttérzésükről biztosítsák. Mindegyiknek volt valami felemelő megjegyzése. Túlcsordult bennük a sajnálat. Még Adrianna is. Különösen ő. A rá jellemző álmatag, de számító módon, mintha minden egyes szót alaposan mérlegelni kellene, mintha minden nyavalyás mondatot előre kellene fogalmazni — különben ilyen a mindennapos német beszéd —, Adrianna hosszas körmondatokban fejezte ki szimpátiáját és rosszallását, és megengedhetetlenül sokáig Max közelében maradt. A haját két oldalra fogva viselte, benne rózsaszín csat, nyakán egy vékonyka lánc piros virággal. Egyáltalán nem illett a piros virág a személyéhez. Mindent egybevetve, egész lénye egy félelmetes merevséget mutatott, mintha egy felvételhez pózolna, mintha egy szomorú téma alakját alakítaná: „a kutya pusztulásának napja” címen, még elmenne, de a szemeit végig készakarva lesütötte, és ez szöges ellentétben állt a piros virág jelenlétével, mintha az ajkai vörösre lennének rúzsozva, vagy a lábán tíz centis sarkú csizma lenne. Kérdeztem magamtól ekkor, vajon miért vagyok úgy odáig éppen egy ilyen kifejezéstelen szemű leányért, mint ő? Miért éppen a jégkirálynőért?
Azon a napon Max olyan elfoglalt volt, hogy rám se nézett. De később sem egy hétig. Amikor észrevett, így szólt: „Sajnálom, ameddig mindkettőnknek volt kutyája, veled lógtam, de most Vincével sétálok.” „Miket beszélsz? Hiszen barátok vagyunk!”- válaszoltam. Csak hallgatott. „Nem teheted ezt velem! Én vagyok az osztályban a legjobb! Mindig segítek neked a leckében!” Továbbra is hallgatott földre sütött szemekkel. Aztán megszólalt: „Mit tegyek, olyan különösen viselkedsz mostanában!” „Mi ez az egész? Miket beszélsz?” – kérdeztem. „A múltkor is az óra kellős közepén sírva fakadtál minden ok nélkül.” „Ó, hát erről van szó…? Nem is tudom, hogy mi lelt. Biztos megfájdult a hasam.” „Aztán, az utóbbi időben mindig fáradt vagy. Már nem vagy a régi. Nagyon különös lettél. Már egy csöppet sem vagy cool…” — tette hozzá. Aztán csak hallgatott tovább. „Csak egyszer menjünk még együtt!” — kértem feladva maradék büszkeségemet. Utolsó csapás még ezután jött: „Figyelj, Verdi, ne vedd személyeskedésnek” — fejezte be.
Hogyan tehetett ilyent velem? Azt hittem, barátok vagyunk, hogy kedvel engem, jobban bíztam benne, mint saját családomban, úgy éreztem, hogy a… testvérem. Most mit tegyek? Mit tegyek? Itt a világ vége?
Látva, milyen állapotban vagyok, ahogy hazafelé mentünk, eljött velem még utoljára a mezőre. Rosszul van attól a helytől, állította, mert Cézárra emlékezteti. Az mesélte, pszichológushoz jár, hogy fel tudja dolgozni ezt a nehéz helyzetet. Jövő héten lesz a második ülés. A pszichológus azt mondja, egy ilyen trauma, hatással lehet egész későbbi életére. Gondjai lehetnek majd a kapcsolatteremtéssel is. Én nem sokat szóltam. Csak figyeltem. Rettentő csúnya idő volt. Erős szél fújt. Alig értettük egymás szavát. Kabátunk, hajunk lobogott a szélben. Minden olyan különös volt. Egyik pillanatban az orra alá dörgöltem, hogy mi maradt meg Rasputinból. Nem vette tudomásul, csak állt ott bénultan a veszteség fájdalmától.
Aztán felhívtam anyát egy nyilvános fülkéből. Meg se gondoltam, mit akarok mondani, csupán egy erős késztetést, hogy felhívjam, pedig megszólalni sem bírtam valami úgy összeszorított a torkomat, éreztem, rögtön megfulladok. Tárcsázni a számot komoly erőpróbának bizonyult. Még a saját számomra sem emlékeztem. A fülke üvegfalán keresztül láttam a szélben imbolygó faágakat. Végre meghallottam a hangot: „halló?”, de egy árva szót sem bírtam kinyögni, egyedüli dolog, amit tettem, hogy megállíthatatlanul reszkettem, és nyeltem a nyálam, meg ne fulladjak. „Dániel?” — hallottam. Mintha villámcsapás ért volna, egyszerre abbamaradt a reszketésem. Izmaim meglazultak, torkom felszabadult, akárha drogot adtak volna be. „Dániel, kincsem, hol vagy?” Visszatettem a kagylót, és bénultan álltam ott, néztem, hogyan úsznak a felhők az égen. Daniel, mein Schatz, wo bist du?”
Nem volt nekem semmim, kivéve az újság egyetlen sorát: „A kutyagyilkos újra lecsapott”, de a nevemet meg sem említették, nem hogy fényképet tegyenek fel rólam. Én csupán egy „gyerek” vagyok. A lányok már eljátszották a szerepüket, és a kutyagyilkos nimbuszát félresodorta a hír, hogy Briney Spears újra terhes.
59. Két dolog történt egy időben. Egyrészt nem értettem magam sem, miért tettem mindezt. Másrészt látva Rasputin haláltusáját, megértettem, mit jelent a halál. Látva a kínját úgy üvöltöttem, hogy anya el kellett onnan vigyen. Felmentem a padlásra, felmásztam a trambulinra, és elkezdtem ugrálni. Tudtam, ha elég magasra felugrom, beleverem a fejem a mennyezetbe. Így ugráltam órákon keresztül. A fizikai fájdalom volt számomra most a legjobb gyógyszer.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
