Mikor a napsugár,
az áldott,
már lágyan végigtáncolt
felemelt arcod
mogorva sáncain,
könnyű játékba kezd.
Átbújik minden résen,
eltűnik a fák közt,
lombok hűvösében,
s árnyékot vet a falra,
máshol meg csak gyűlik
szelíd hajlatokba,
marékszám.
Kezed öledbe ejted,
valamit súg a lelked,
s a járdaszélen guggoló,
tölcsérekkel hallgató
petúniák
áhítattal néznek rád.
Ünnepelsz végre,
de a napnak lassan vége,
és sötét zugaikból
előlopakodnak
szorongásaid.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.14. @ 12:42 :: Takács Dezső