T?nik ez távolba sötétül vánkosba
süpped el, t?njek el, mint illanékony
kámfora, kínfa tövében gúnyos ölebét
vicsorító szökevény csíkos ingében,
poshadt véred szürcsölöm, gargalizálom,
majd ha jobb lesz, felteszem kezem,
majd ha olyannak látom, eltemetlek életem.
Fintorát festeném, kenném, maszatolnám,
minden szakács önmaga konyhájában
a szomszéd konyakját vedeli,
saját nyakán élezi a kést, még két ék
kell az égszínkék eget akasztom vele fel,
a naplemente h?vös szell?t lehel,
ráfekszem pokrócára, rád eresztem
utoljára üldözzön végig a szik
sivatagban a délibábig, most nem világít,
csak pislákol Óciás szeme,
takard el a sajátod, úgysem tetszene,
ahogy kilométeres távolságba
gejzírként fröcsköli vérrel,
csak a hatás kedvéért, ideális ívvel.
Aztán hátrad?l, összelöttyedt b?rének ingoványa,
csalitos sz?rszálak félhomályban,
szürkület köszöntött rá a hágóban,
csicserg?n szalonna darabkát szanálnak a szalonkák,
halogén izzók látomása vakít el végleg,
türelmemben elveszítem, önmagam realitása antikvitás,
ósdi diadalmon nyakamba diadémot helyez jobb híján
a kész, elalvó félben lév? csuklyás révész.
Ne piszkálj kedves, csak belealudtam,
meg-megsajduló csontozatom agyon van,
vértezem magam páncélját heggesztem,
megfogom az istent fél kézzel, majd szabadon eresztem,
rózsák tövisével vésem a homlokomra,
nincs elég id?, de tartalmaz nyomokban.
Ez a táj tékozol, tajtékozol mert elégedetten égsz eléggé.
Benne mint tér-idom, a dómodat freskózod „tele,
van a város szerelemmel” alig látszom ki a mókából,
impresszionista valóságát az expresszionista lexikális definíciójának ízlelgetem,
húzza szét az agyad s nem is sejted,
életed alkonyát a pirkadatra elfelejted.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:59 :: Szendrői Csaba
