Bergmann úr
Bergmann úr lakása egy Maria Hilfer–i bérkaszárnya első emeletén volt, rettenetes állapotok között. A villanyvezetékek lógtak a falból, és víz is csak elvétve akadt, az is hideg. A bojler lyukas. Három nagyszoba, egy kisszoba, konyha, fürdőszoba, WC. Legalább 18o m². Bergmann úr maga egy jóvágású fiatal fickó. Magáról csak annyit mesélt, hogy fél éve jött el Budapestről, ahol a maszek lángos–sütödéjében elszámolási gondjai támadtak az adóhatósággal, és jobbnak látta, ha idejében eljön. Járt Németországban is, de itt nagyobb üzleti lehetőséget lát. A házban vett egy udvari, kétszintes üzlethelyiséget, ami azelőtt ruhaüzlet volt, kiegészítőket is árult. Alul a bolt, felső szintje raktár és iroda. Ez kevésbé lepusztult, mint a lakás. Azt szerette volna, ha nem a lépcsőházon keresztül, hanem közvetlen a lakásából legyen megközelíthető az üzlet, de a háztulajdonos ebbe nem ment bele. Munka az lesz itt, több mint egy hónapig – mértem fel magamban. – Kérdés, hogy fizet–e.
Mindjárt a tárgyra is tértünk. Első fázisban az üzletet kellene tatarozni, és polcokat meg miegymást szerelni bele, mert a szomszédos pince már tele van áruval. Ez a nagy árukészlet száz darab yojsztik volt, számítógépes játékokhoz, de állítólag Németországban van ugyanennyi Commadore 64 típusú számítógép is, amiket csak akkor hozat át, ha kész az üzlet. Petyó papírt, ceruzát vett elő, felírta tételesen, mire lesz szükség és az mibe fog kerülni. Osztott, szorzott, kivont, összeadott, aztán az eredményt megmutatta Bergmann urnak.
– Szóval ennyi minden fog kelleni. És mennyi idő, amíg készen lesztek?
– Az a helyzet – kezdte Petyó –, hogy mi csak délután meg hétvégénkint tudunk majd melózni, de a „kolléga” (és rám mutatott) tud már reggeltől dolgozni. Olyan két hét alatt komplett készen leszünk.
– Akkor te már holnap el is tudod kezdeni? – fordult hozzám.
– Természetesen. Nyolcra itt is vagyok.
– Legyen inkább kilenc, mert szeretek aludni. Akkor kimegyünk valamelyik Bauhausba bevásárolni, és utána el is tudod kezdeni.
– Részemről rendben van.
Petyóékkal is megállapodott, hogy ők délután jönnek. Petyó kipakolta a szerszámokat és nagyvonalakban meghagyta, mit csináljak addig, amíg megérkeznek.
– Levered a falakat mindenütt tégláig. Ha vezetéket találsz, ne tépd ki, mert ez alapján kell majd új vezetékeket húzni. Vesztek zacskókat, a sittet gyűjtsd azokba, itt nem lehet csak úgy kihajítani, mert büntetést kell utána fizetni. Azt majd esténkét elvisszük kocsival.
Örültem is, meg nem is ennek a munkának, mert jó, hogy lesz bevételem, ha fizet Bergmann, de addig nem tudok más munkát keresni, ami a papírjaim meghosszabbításához kell. Igaz, majd csak egy év múlva, és addig ki tudja mi lesz.
Másnap reggel a megbeszélt időre ott is voltam.
– Gyere beljebb – üdvözölt Bergmann úr. – Nemrég ébredtem, és még akarok valamit reggelizni is. Lemennél nekem ide a szomszédba a Meinlhöz? Kéne egy pár zsemle, de nem a császárzsemle, hanem az a nagy, valami olyasmi a neve, hogy doppel geback. És egy húsz deka kolbászparizert, meg van valami büdössajt, aminek nem tudom a nevét, abból is tíz dekát. Egy vajat még egy liter tejet és valami zöldséget is, paprika, paradicsom. Itt egy ötvenes, remélem elég is lesz
A Meinl tényleg közvetlen a ház mellett volt, nem kellett semennyit sem menni. A péksüteményeknél hosszasan álltam, mert nem jutott eszembe, hogy minek hívják azt a zsemlét, amit Bergmann kért. Doppel az annyi, mint dupla, de milyen dupla. Rám került a sor és a hiányos némettel azt mondtam doppel zsemle, de aztán diadalmasan kivágtam: Doppeltepack. Az eladó a válla fölül nézett rám és nem éppen a legbarátságosabban, aztán megkérdezte.
– Wer is tepat (=ki a hülye) – de akkor ezt én nem tudtam, így azt feleltem ich möchte, ami annyit jelent, hogy én szeretnék.
Az eladó adott két kisebb cipót, aztán röhögve annyit mondott: Das ist doppel geback und sie doppel tepat. /Ez a kétszer sütött és maga a kétszer hülye./ Nem kellett sokat magyarázkodnia, mert rögtön leesett a tantusz, hogy mi a geback és mi a tepat. Megvettem mindent, éppen elég volt az ötvenes. El is gondolkodtam magamban, hogy ennek van bizony pénze, ha csak reggelire egy ötvenest ki tud adni. Nekem egy ötvenes két napra elég reggelire. Igaz, nem a Meinlben vásárolok, hanem a Hofferben vagy a Billában.
Bergmann úr még mindig ugyanabban a házikabátban állt, amiben fogadott. Odaadtam neki a vásároltakat és a számlát is.
– Foglalj helyet, és ha megkínálhatlak esetleg…
– Kösz, már túl vagyok ezen a műveleten. Egy kávét esetleg, ha kaphatnék?
– Azzal nem hiszem, hogy tudok szolgálni, mert én nem kávézok.
Kényelmesen falatozgatott a házikabátjában, amikor kopogtak.
– Menj, légy szíves ajtót nyitni, ez a Bence úr.
Az ajtóban egy meglepett, velem–korú férfi állt.
– Jó reggelt, a Bergmann urat keresem.
– Gyere csak, gyere beljebb – kiabált ki Bergmann a konyhából.
Bemutatkoztunk egymásnak.
– Kilencre vártalak, és már kicsit több van.
– Főnök, amíg azzal a csotrogánnyal ideér az ember! De nem is ez a legnagyobb gond. Felénk mindenütt fel van túrva az utca, és ide is rövidesen elérnek. Építik az új metró vonalat.
– Bence, neked mindenre van magyarázatod. Na figyeljél. Itt ez a lista. Elmentek a Bauhausba, Vösendorfba és megvesztek mindent, ami ide fel van írva. Ne pöcsöljetek sokat, mert órabérben dolgoztok, és én nem vagyok fejőstehén. Aztán kotorjatok vissza a holmikkal, mert le is kell még pakolnotok. Na, meg máma már szeretném, ha bele is kezdene az úr – és rámbökött –, mert este jönnek a kollegái is.
– Rendben főnök, igyekezni fogunk amennyire lehet.
– Az annál is inkább jó lesz, mert ha már lepakoltatok, lesz mégegy utad. Igaz nem messze, csak a vonathoz, mert délután jön Judit is.
Bence nem akart morogni Bergmannak, de nekem kimorogta magát rendesen, amíg kiértünk a Bauhausba.
– Honnét vagy?
– Messziről!
– Mi az a messzi? Magyarul beszélsz, tehát magyar vagy.
– Az igaz, de már nem ott élek jópár éve. Izraelből jöttem, különben meg Budán nőttem fel.
– És Izraelből ide jöttél? Te aztán egy nagy marha vagy. A világ legkoszosabb és legelmaradottabb helyére jöttél. Nem ismerek sok zsidót, de akiket ismerek, mind Amerikába vagy Ausztráliába mentek. Ide csak átutazóba jönnek. Kivéve azokat, akiknek van némi pénzük, elég dörzsöltek, és üzletet akarnak nyitni. De ahogy elnézlek, te nem ezek közé tartozol, ha csak nem a Bergmannal akarsz üzletelni. Arról meg lebeszéllek, mert egy simli gép. Megjátssza az urat, és egy vasa sincsen. Csóró magyar ő is, valakinek vagy valakiknek a pénzét forgatja, mintha a sajátja lenne.
– Nem akarok én társulni senkivel. Még a saját feleségemmel, vagy magammal sem. Volt kint társam és meg is szívtam rendesen. De nem azért jöttem ide. Családi okok. A nejem magyar és a családja Budapesten él. Különben el sem akartunk jönni, csak miattuk, de nem mesélek erről, mert hosszú. Ennek a Bergmannak akkor is van pénze, tök mindegy, hogy ki adja neki. Ha meg nem a sajátja, nyilván nem drága neki semmi. Aki csak reggelire egy ötvenest ki tud adni, és most zsebből adott húszezer schillinget csak anyagra, az nem lehet csóró.
– Na, majd meglátod, ha sokáig leszel mellette. Én már fél éve ismerem.
Bence
Közben megérkeztünk a Bauhausba, Vösendorfba, a shopping cytibe. Rengeteg volt az ember, és ami meglepett, hogy egyre többször hallottam magyar szót.
– Bemce, biztosan nem Magyarországon vagyunk?
– Nem hiszem, mert nem volt útlevél ellenőrzés. De valóban sok a magyar. A „módosabbja” ide jön vásárolni, mert azt hiszi, itt nem bóvlizzák be. Itt verik át a legjobban. A Márián is átverik, de itt még jobban. Nem kapja rögtön vissza a mehrwerstájert, csak ha személyesen hozza vissza. Ha meg már vissza is jön, ami manapság nehéz, már utazhat, nem úgy, mint régen, de nem kap se fillért, se valutát. Van az a pár fillérje, amit az üzletben visszakap a stemplizett papírra és azt le is gombolják róla valami bóvli cuccra: magnó kazettára vagy másra. Mert senki ember fiának nem jutott még eszébe, hogy ott kéne üzletet nyitni és oda kéne levinni a sok árut.
– Kinek kell a magyar forint Bence? Mai napig nem jegyzik sehol sem.
– Ez igaz. Na meg a fő nyereséget a sok magyar üzlet el is vesztené. Mert az abból van, hogy az értéktöbbletadó az ő zsebükbe megy, miután az árut kiviszik az országból. Triplán tudnak kaszálni. Bergmann úr is szerette volna, ha ezt a számlát, amit most majd itt csinálunk, azt valahogy visszakaphassa. De nincs ember, aki ezt meg merné csinálni. Én már járhatok haza, mert osztrák papírjaim vannak, azért mert egy osztrák lotyót vettem feleségül. Vén spiné, de tele van pénzzel. Különben győri srác vagyok, két éve élek itt. Üzletből házasodtunk össze persze, de most már annyira megszoktuk egymást, hogy csak a nagybalta választana el minket. Na, ne értsél félre, mert ez az utálat. A Casinóban ismertem meg. Volt egy pár fillérem és hát nagyon kellett a pénz. Felvettem az egyszál Vörös Október öltönyömet, amiben május elsején vonultam, és kimentem a badeni Casinóba. Ruletteztem és nyertem az elején. A spiné valahogy hozzám csapódott ott, és aztán már az ő pénzével játszottam. Aznap éjszaka nyolcvanezret nyertem, de nem az én pénzem volt. Nagyvonalúan adott négyezret az egész lóvéból és elvitt magához. Le is ragadtam nála. Koszt–kvártélyom van, némi pénzem, na meg osztrák állampolgárságom. Ezért nem tudok válni, még baltával sem, mert öt évig kell együtt maradnunk. Különben neki is szopacs, meg nekem is. Én is unom meg ő is, de mit tehetünk!
Bepakoltuk a tragacsba az egész árut aztán elindultunk vissza a városba.
– Mondd, ha megkérdezhetem, mennyi órabért ajánlott fel Bergmann? – kérdezte Bence.
– Jó kérdés. Én személy szerint nem állapodtam meg vele, hanem azok a srácok tárgyaltak, akikkel én melózom. Ma este jönnek majd. Lehet, hogy ismered is a Petyót.
– Nem ismerem, de el tudom képzelni, milyen. Itt mindenki festő, kőműves, meg amire éppen szükség van, és mind fuser.
– Én nem mondtam, hogy értek bármihez is. Ha megmutatják, akkor csinálom.
– Nem rád értettem, már bocs. Jó lesz, ha külön tisztázod vele. Nem ismerem ezeket a srácokat, de nekem sok kellemetlen meglepetésem volt az elején. Megállapodtunk, és a végén leshettem, mint Jenő a moziban.
– Miért kanyarodtál le – kérdeztem, mert lement az autópályáról, ami visszavitt volna minket egyenesen Bécsbe.
– Ott a híd alatt áll a rendőrkocsi, és nem szeretem, ha igazoltatnak. Még most is csak magyar jogsim van, mert az átíratás itt egy vagyon. Hivatalból már réges–rég osztrák jogsimnak kéne lenni.
Kicsit hosszabb volt így az út, de nem is bántam. Legalább addig sem kell melózni. A kocsival nem volt hol megállnunk.
– Megpróbálok beállni az udvarra. Befér a tragacs, de a házban majd ordítozás lesz, mert nincsen joga az udvaron parkolni. Azért külön kéne fizetnie, és Bergmann nem arról híres, hogy szeretne fizetni.
Valahogy beügyeskedte Bence az autót és elkezdtünk lepakolni. Pár perc sem telt el, és már jöttek is a lakók velünk németül veszekedni. Bence nem vett róluk tudomást, de aztán megunta őket, és odaszólt nekik ő is németül, hogy a „séffel” veszekedjenek és ne velünk. Persze Bergmann nem jelent meg, noha ordítoztak is neki az udvarról. Az egyikük bekopogott hozzá, de nem nyitott ajtót.
– Lesz még itt neked bajod, meg a haverjaidnak, ha elkezdtek melózni. Ezek még azt is meg fogják nézni, mit dobtok ki a kukába.
– Ismerem őket sajna. Mármint az osztrákokat. Nekem is renoválnom kell. Csak a vakolatot vertem le, ahol lakunk és akkora arénát csináltak, hogy a sittet a kukába dobtam. Képes volt a házmesternő kiszedni, és az ajtóm elé tenni, hogy vigyem ki a szeméttelepre. Majd valamikor elkérem a kocsit Bergmanntól, hogy elvigyem.
Lassan készen is lettünk. Valami titkos jelre megjelent Bergmann.
– Mi a francért álltál be az udvarra? Nem tudtátok volna behordani kintről?
– Nem volt parkoló, ahol meg tudtam volna állni.
– Ezektől még elég sokat fogok szívni. Kell szólnom a háziúrnak, hogy szükségem van itten parkolóra. Na menjetek, kajáljatok valamit – és átnyújtott Bencének egy százast. El is mentünk egy kínai étterembe, amit Bence már jól ismert. Maradt még egy ötvenes is, amin megosztoztunk.
– Na menjünk vissza lassan, Nekem még ki kell mennem Bergmann csajáért a vonathoz, neked meg ott van a vakolatverés. Gondolom, nem sok kedved van hozzá.
– Eltaláltad! Szinte semmi.
Judit
Az embernek néha az megy jól, amit utál csinálni. Vertem már én vakolatot, de az nagyon régen volt, és akkor is utálattal csináltam. Hiába volt nyitva minden ablak, mindent vastagon kezdett bevonni a por. Lehetett vagy négy óra, amire Bence visszaért Judittal, Bergmann úr nőjével. Judit olyan 35 körül járhatott. Két hatalmas koffert cipelt utána Bence. Odaköszönt nekem is, amikor belépett, de láthatólag nem tetszett neki, hogy szinte háborús állapotok fogadják. Ezt meg is mondta Bergmannak.
– Mond Ernőke, mi a fenének kellett engem kicsődítened? Az egy dolog, hogy van útlevelem, és akkor jövök–megyek, amikor akarok, de nem gondolod, hogy én leszek az állandó hordár. Anyád küldött mindent, hiába mondtam, hogy nem viszem el, mert vonattal utazom.
„Vigyed csak el lányom, kellenek az én szegény kisfiamnak a hazai ízek. Ki tudja, mikor jutok majd megint ki hozzá, hogy főzzek neki valami jót”.
– Mondtam pedig neki, hogy ne küldjön semmit. De te is egy nagy barom vagy, hogy elhoztad. Mindenem van itt. Kolbász sajt, szalámi. Olcsóbban veszem itt, mint Pesten. Anyám mindig ilyen. Csak azért is! Menj beljebb, mert itt meg lehet fulladni – azzal bementek a hátsó szobába. Bence ottmaradt velem, én meg ezt kihasználva, cigiszünetet rendeltem magamnak.
– Na, hogy tetszik a csaj?
– Nem az estem, de nem is való az Ernőkének sem, ahogy a Judit nevezi a Bergmannt.
– Az a neve pedig: Bergmann Ernő.
– És ki ez a csaj? Azt mondta, van útlevele, és akkor jön–megy, amikor akar.
– Nem osztrák a férje, hanem magyar és sportoló, mint ő. Benne van valamelyik válogatott csapatban. A franc se tudja milyen sportot űz. Judit korcsolyázott és most is valahol Németországban szerepelt, de nem mint sportoló, hanem mint revütáncos. Ernőt állítólag még kölyökként ismerte. Ő az idősebb. Most volt negyven, és már elvált Pesten. Van egy lánya is. Már évek óta Ernőke fejét szédíti, illetve ők egymásét. Valami német varietében van szerződése. Na persze a zsozsó nagy részét haza kell vinnie, de van kint is pénze. Most vett egy vadi új VW Golfot. Majd ki akarja hozni ide, mert Ernőnek nincsen, csak ez a tragacsa. Különben nem lesz vele sok gondod, rendes csaj. Legalább is velem eddig rendes volt. Ja meg van egy itt élő rokona, aki nem is messze lakik innen. Néha az is szokott ide járni. Meglátod, nem fogsz unatkozni. Itt mindig nagy lesz a forgalom és meleg lesz a kilincs.
Judit gyorsan átöltözött, letette magát az egyszem heverőre, és mint akit semmi és senki sem zavar, rágyújtott.
– Mondd Judit, neked okvetlen dohányoznod kell? – kérdezte Bergmann.
– Ha a por szállhat itt jobbra–balra, pont az én cigim zavar? Különben nagyon kedves vagy, nem írtad meg, hogy éppen most renoválsz, mert akkor nem jöttem volna ide, hanem mentem volna a revüvel tovább. Lehet, hogy dolgoznom kell közben, de több hasznom van belőlük, mint belőled. Na meg nem hoztam volna annyi holmit, csak egy jó gázmaszkot. Meddig lesz itt ez a felfordulás?
– Kérdezd a mestert – és felém bökött.
– Nem rajtam múlik. Én csak a vakolatot verem le. Sajnos még egy pár napig por lesz, de a jövő hétre leverem minden szobában.
– Ne vegye magára, nem magának szólt a kritika.
– Én lemegyek, hozok valamit enni. Mit kérsz Judit?
– Azt hozol, amit gondolsz. Ha mégis rám hallgatsz, bemész a sarkon a pizzáshoz és hozol pizzát. Azt legalább mindenki szereti.
Látszott Bergmanon, nem nagyon tetszik neki az, hogy ismét meg kell hívnia. Igaz reggel én visszautasítottam, de most azért nem fogom. Délről is maradt egy húszasom, amit a Bence spórolt meg. Bergmann elment és Bence is gyorsan kereket oldott, hogy a kocsit meg kell néznie.
– Bence, reparáld az autót, mert használnom kell – szólt utána Judit. – Amíg nem hozom át a Golfot, csak ezzel tudok közlekedni.
– Kicsit csúszik a kuplungja, azt akarom beállítani, ha tudom.
Judit velem kezdett diskurálni. Gondolta, hogy amíg beszélgetünk, abbahagyom a vakolatverést, de nem hagytam, mert az egyik szobával készen akartam lenni, nehogy azt mondják, nem csináltam semmit. Én az üzlettel akartam kezdeni, de Pstyő is, meg Bergmann is a lakást mondták.
Judit elmesélt sok mindent magáról, meg Bergmannról. Bergmann mindig bele volt zúgva és azért hagyta ott a családját, mert fűt–fát ígért neki, ha kijön utána. Bánta kicsit, mert a lányát nem akarta volna otthagyni. De így is pokol volt az élete. Fiatalon ment férjhez és a férje egy neves sportoló volt. Vívó. Az anyósa ellenezte a házasságot, mert félt, hogy fia nem fogja befejezni az egyetemet. Judit ment el dolgozni, és csinálni mindent. Amikor a férje befejezte a tanulmányait, akkor született meg a lánya. Kitört a családi balhé, hogy a férje friss diplomával most elmehet az első helyre gürizni, hogy nekik nyugalmuk legyen a gyerekkel. A férj nem akart a felesége pártjára állni, habár tudta, hogy nincs igaza, mégsem mert anyjának ellentmondani semmiben. Amikben mégis sikerült, azok általában piszlicsáré dolgok voltak. Judit egy évig maradt otthon a gyerekkel. Maradhatott volna tovább is, de kinézték, hogy nem hoz hasznot. És utálta a közös háztartást az anyósával, de másik lakásra egyenlőre nem tellett. Először kijött ide Bécsbe a nagynénihez, aztán innen továbbment Nyugat–Németországba, ahol egy jégrevü szerződtette. Járta a világot, volt Izraelben is és gyűjtötte a pénzt, hogy egyszer önálló lesz, és a lányával fog együtt élni. Persze a pénz hiába gyűlt, arra nem lett elég, amire gondolta. Illetve jött Ernő és megbeszélték, üzletet nyitnak együtt. Judit adott párezer márkát, a nagynéni meg megszerezte ezt a lerobbant Maria Hilfer–i lakást és üzletet.
Ernőke Pesten nagy lábon élt, sok pénzt szedett össze. Volt taxis, de ott volt valami stiklije és gyorsan el tudta valahogy intézni a mostoha papa által, aki valami fejes volt, hogy kapjon iparengedélyt, mint lángossütő kisiparos. A Nyugati mellett állított fel standot és rengeteget keresett. Aztán mielőtt rácsapott volna az adóhatóság, kereket oldott. Németországban egy darabig Judittal jött–ment, aztán elfoglalta ezt, a nagynéni szerezte lakást.
– Akkor most te, mint üzlettárs vagy itt – tegeztem le pofátlanul.
– Úgy is mondhatod, de inkább csak futok a pénzem után, mert Ernőnek az Isten pénze sem elverhetetlen. Tényleg, mikorra lesztek készen? Ugye nem te egyedül dolgozol, mert akkor még sokáig nem lesz itt semmi.
– Nem, de a nagy részét egyedül kell csináljam. A mesterek csak délután jönnek, mert ugye, fusiban dolgoznak.
– És ha valami nem olyan lesz, amilyennek lennie kell, akkor kihez fordulhatunk?
– Azt nem tudom. De szerintem nem lesz gond. Nem az első kégli, amit csinálnak és nem volt még semmi gond.
– Na biztos Rádai ajánlotta őket. A biztosítós.
– Nem ismerem.
– Nem vesztettél vele semmit. Egy nagy csaló, de csak a cégét szokta szívatni, hogy hülye osztrákok. Ő a biztosítósa a kint élő magyaroknak. Mindent bebiztosít, és sohasem azt nézi, mi a rizikója a cégnek, hanem azt nézi, hogyan jár jól, akivel a biztosítást köti.
– Na ez az ember majd nekem is kell. Per pillanat nincsen semmilyen biztosításom és nem is nekem kellene nagyon, hanem a gyerekemnek.
– Milyen papírjaid vannak?
– Nem „zsíros kenyeres” vagyok, nem várok azilra sehonnét sem. Izraeli útlevelem van, mint az egész családnak, és van tartózkodásim.
– Akkor van munkavállalásid is?
– Volt, de egy hülyeség miatt elment. Hosszú, majd elmesélem.
– Ha majd idejön a Rádai, akkor szólok neki.
– Előre is köszönöm.
Közben visszaért Ernő a négy pizzával és nekiálltunk enni. Gondoltam is magamban, én itt jól vagyok tartva, míg a családom otthon, kitudja, mit eszik.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Avi Ben Giora.
