Mondd, Uram,
lehet-e még,
hogy minden megkövült fájdalom,
ami már rég a lelkembe égett,
egyszer majd könnyűvé válik?
S nem úgy, hogy valaki lelkébe
terhemet átrakom,
mint szekrény mélyéről
sok megunt, ócska kacatom,
végül egy avitt nejlonzsákba,
koldus-szegény éhezők számára
kis ételmaradékkal
összepakolom
– nem, nem így akarom!
Hanem e súlyos terhet
– összes kínomat,
s minden kőnehéz bánatom,
ha túlcsodul már,
mint telt kehelybe öntött bor,
vagy szomjúzónak szánt
tiszta víz,
mit nem fogad be már a megtelt pohár –
lebegő létem végén
– talán bőséges, langy eső után,
egy napfényes hajnalon –
ébredő színes szivárvány-hajlaton
lenyomatként,
mosolyokért,
magam után hagyom.
Mondd, Uram!
Lehet-e még,
hogy minden, teher,
ami ma fájón a földre nyom,
elszáll tán velem majd,
így, és akkor, súlytalan –
s ékes kincs lesz ott,
hol a sírók is boldogok,
s ahol fagyos lelkekre
kegyelem vár,
s örök-szép,
fényes otthonok?
Legutóbbi módosítás: 2009.06.25. @ 19:15 :: Gősi Vali
