A menyegz? pedig meglett, s azon a napon Sandro Botticelli behúzódott m?helye sarkába, segédjeit elkergette a városba, s annyi bort ivott, amennyire maga sem emlékezett, hogy valaha is megivott volna. Nagy, fényes, pompás esküv? volt Nicoletta Portinuaro és Tommaso Bugiardo házassága: az Arno két partja verte vissza a hurrákat, éljeneket, viráges?ben állt sok piazza, a Duomo lobogóviharban úszott a tér fölött.
Díszes, nagyhír?, nagynev? családok vonultak bíbor-kék-arany bársonyokban, brokátokban, kínai selymekben: Mediciek, Strozzik, Foscolók: ki tudná el?számlálni. Költ? tollára, fest? vásznára ill? és méltó kép.
De a fest? nincs ott.
Miért?
Mert nincs!
Kereste ?t Nicoletta az esküv?n?
Nem tudjuk.
Tudjuk, hogy többé nem látták egymást.
Nicoletta Tommaso úr fiesolei kastélyába került, s csak ritka-ritkán kocsizott be Firenze városába. Nem látták egymást többé, csak Sandro látta ?t álmaiban, meg a fél világ a m?vész álomból fakadt vásznain.
Iszonytató álma volt Sandro Botticellinek aznap éjjel, amikor hazabicegett Michelangelo Buonarotti házából. Díszes, fényl? meghívó érkezett Fiesoléból, a Ca’ Bugiardoból, Nicoletta férjét?l. Estebédre várják a Mestert, ferragostoi estebédre, meleg nyári, firenzei éjre.
Álmában ? korán érkezett, pedig a kibírható pillanatig igyekezett visszatartani magát az indulástól, mert hisz tudta, hogy nem illend? túl korán érkezni. De hát oly nagyon kívánta már – még álmában is így volt – viszontlátni Nicolettát, élete egyetlen, örök, igaz szerelmét, szerelmesét, aki soha nem volt és soha nem lesz az övé, hogy délután öt óra tájt már nem bírt türelmetlenségével. Kocsiba ült hát, és elvitette magát Fiesoléba.
A díszes kovácsoltvas kapu el?tt senki: egyetlen hintó, vagy bérfogat sem állt, ahogy várta is. Legfeljebb az volt némileg biztató, hogy már nyitva volt, s a kocsifölhajtónál szolgák várakoztak, hogy bejelentsék a vendéget. Elhajtatni lopva? nem, még álmában sem akart, hisz az oly megalázó a cselédek el?tt is, hát még, ha Nicoletta látja az ? érkezését, hisz nem lehet az, hogy a lány ne várja ?t ennyi id? után.
Megállíttatta hát a fogatot, s bejelenttette magát, aztán várt. Kisvártatva érkezett a f?komornyik, és nagyon udvariasan, de megkérte a Maestrot, hogy távozzék, a házban – úgymond – nem kívánatos az ? érkezése és jelenléte.
Sandro Botticelli álmában is úgy érezte, hogy álmodik. Hisz ?t ide hívták, ? nem csak úgy állított be, mint holmi tolakodó firenzei senki, akit rövid szóval el kell kergetni. ?t Nicoletta férje hívta, Nicoletta férje, díszes meghívóban.
Szégyen és fájdalom fogta marokra lelkét, és zokogva ébredt: megállíthatatlan könnyek peregtek öreg, ráncos arcán, és ébren is tovább álmodta a szörny? álmot. Ebben az ébren-álomban az ünnepség elkezd?dött, de ? képtelen volt elmenni a kaputól, bár tudta, hogy a palotabéliek tényleg nem kívánják látni ?t, tudta, hogy kirúgása végleges és megváltoztathatatlan, mégis maradt, megbújva egy vén pínea törzse mögött, mely a díszes vasrács túlsó oldalán állt, s onnan nézte a kerti mulatságot, illetve Nicolettát, az ? Nicolettáját.
Ugyan mikor volt az övé, gondolta keser? lemondással.
És miközben tekintete beitta az édes-drága, vidám-szomorkás arc látványát, ráébredt, hogy leste már egyszer így ?t, s azt is tudta, hogy micsoda gyönyör?séges m? lett abból az egykori leskel?désb?l.
Az id? tájt elvonult a világtól, komor gondok nyomasztották kedélyét, s ez a gyönyör? alkotás, az emberi világ, csak könnyeden szétpukkanó, s kevéssé érdekes buboréknak t?nt számára. A Fejedelem látván elkeseredett és egyre elfehéred?bb, betegesen megsoványodott arcát elküldte ?t certaldói villájába, hogy sétálgasson, pihenjen a vidéki magányban.
Jó volt, valóban jó volt Certaldoban, s ha valaki meg akarta ?t látogatni ebben az elvonultságban, hát az sem volt éppen nehézségbe ütköz?, hisz Certaldo igen közel esett Firenzéhez.
Volt ebben a kivonulásban valami vallásos mozzanat is: kicsit szerzetes remetének érezte magát Sandro. A magány nem bántotta ?t ezúttal sem, mint oly sokszor életében: dacára annak, hogy ifjonc korától a corteggiano életét élte, kedvelte, szerette, vágyta a magányt.
Korán kelt Certaldoban, mindig a nap els? sugarával, vagy kicsit el?bb, s a még harmatos mez?ket, erd?ket járta reggeli sétái során. Egy reggelen elhagyott, s általa ismeretlen tisztásra bukkant, amikor emberi neszezésre lett figyelmes. Nesztelen léptekkel közeledett a tisztást övez? bozótos felé, óvatos mozdulatokkal elhajtotta a tisztást takaró utolsó ágakat is, és akkor megpillantotta élete leggyönyör?ségesebb látványát, az ? látványát. Mintha álmában látná, szívta magába az igézetes, leny?göz? képet.
S?r? fák hátteréb?l emelkedett el? a látvány, és közepén hét ifjú alak táncolt: hat gyönyör?, ifjú hölgy, szelíd tiszta arcúak s test?ek, mert szép alakjukat csak könny?, inkább bájaikat kiemel?, mint elfed? fátyol takarta: hárman körtáncot lejtettek kezüket összefogva, hol magasra emelve, hol leengedve.
Balra t?lük egy fa levelei felé emelve jobb kezét, míg a balt hanyagul csíp?jére téve férfialak állt, könnyed, hanyag, mégis er?t sugárzó tartásban. Egy kis, lankásan emelked? domb tetején selyem-bársony ruhába öltözött n? állt, jobb kezét áldást osztó mozdulattal emelte a csíp?je és melle közötti magasságba, testsúlya jobb lábára nehezedett, és lágyan hullámoztatta csíp?jét a mozdulat.
Jobb kezére a fest?nek még két leányalak volt látható: egyikük szinte ruhátlan, ám a másik fátyolöltözete csak sejttette vonalai tiszta harmóniáját, mert a vékony lepelre számlálhatatlan virágot er?sítettek ügyes kezek: nyakában, gyönyör? fején virágkoszorú ragyogott a hajnali nap fényében.
Sandro Botticelli elámuló csodálkozással ismerte fel az alakokat. Piero Medicit: ? volt a balkézr?l álló h?si alak, mintha csak a római mítoszok világából lépett volna el? a tisztásra Apollón isten. A három táncot lejt?, csaknem mezítelen grácia, a fejedelemasszony három leggyönyör?bb udvarhölgye volt, míg a középütt álló, áldást osztó asszony maga Clarice, Lorenzo Medici felesége, Firenze fejedelemasszonya. A negyedik mezítelen lány Nicoletta Portinuaro barátn?je volt.
És a Tavasz, a világot az áldott évszak boldogságával megajándékozó istenn?, legszebb szépséges társn?i közül, ki balkezével felhúzta gyönyör? lábáról, karcsú térdér?l és lágyan ível? combjáról a könny? ruhát, hogy jobbjával a ruha öbléb?l virágokat hintsen szét a ragyogó világban – a Tavasz maga volt Nicoletta Portinuaro.
Sandro lélegzetet sem mert venni, nehogy felfedezzék, s széttörjön a varázs, de fejében, szemében már rögzüllt a látvány, készült a festmény, Nicoletta és a Primavera apoteózisa.
Egyszer a vincibéli Leonardo meglátta egyik alig elkészült rajzát Nicolettáról, s egyedül ? fölismerte, hogy kit ábrázol.
“Nicoletta Portinuaro. Igaz Sandro?”
“Igaz” – vágta ? rá kissé kelletlenül.
“Felismerhet?” – vélte Leonardo -, “de a haja nem jó. Valójában sokkal borzasabb, ziláltabb, no és fekete, nem mézszín.”
“Persze.” – mondta Sandro. – “Még csak ezután tónusozom majd. A hajára visszfények és árnyékok szállnak, tekintetén megtörik a fény. Az arcára kerül? árnyékok mélyítik majd mosolyát,és egyszerre köztünk lesz az igazi Nicoletta, ahogy egy téli délután itt ült az asztalomnál.
Akkor itt lesz majd örökre, és nem lesz itt soha, mert mégsem válik ölelhet?vé, csókolhatóvá, bármily valóságossá, plasztikussá rajzolja is az ezüstvessz?: síkban marad és érintése hideg lesz.
Ámbár: akár az igazi: melyik is lesz akkor az igazi?”
A vincibéli elgondolkodott:
“Hát ezt én nem tudom, Sandro. Tudod, soha nem öleltem, és nem is fogok ölelni n?t, mert minden er?m a m?vészeté. Ha valaki egy dologban kiváló akar lenni, más dologban semmilyen sem lehet. Csak a tucatember vonzódhat többfelé.”
Nagyvártatva mondta rá Sandro: „Másként van ez te Leonardo, te nagy mester. Nem tudod, nem tudhatod éppen azért, mert sosem öleltél, hogy Nicoletta egyetlen hajszálának puha érintése több mindennél, amit te meg én vagy bárhányan legyünk is mi, megfesthetünk, vagy szoborba faraghatunk, önthetünk. Nem tudod, hogy is tudhatnád?”
A szörny? álom felkeltette még a hajnal megpirkadta el?tt. Felkelt, mezítelenre vetkezett, hogy megmosdjék, s elnézegette öreg, csupasz testét, e testet, mely soha nem kellett Nicolettának, s most már bizonyára nem is fog kelleni soha, hisz megrútult, elgörbedt végleg.
Sánta lába iszonyatosan fájt, minden mozdulat kínt okozott, miként az élet is.
Bizony, az álom nem hazudott: Nicoletta úgy tessékelte ki ?t az életéb?l, mint a palazzoból álmában.
“Hát akkor meg minek tovább hurcolni ezt az elaggott testet, miért táplálni tovább is? Csak a szenvedést etetem és itatom, csak a nyomorúságot nevelem” – gondolta.
“Isten veled Nicoletta Portinuaro, te legszebb örömem és bánatom, hagyjuk el egymást mindörökre!” – gondolta még hozzá, s nem öltözött fel, hanem akkor Sandro Botticelli lefeküdt ágyába, s többé sem nem ivott, sem nem evett semmit, csak feküdt vizeletében és a bélsárban haláláig: mégis Sandro Botticelli maradt ?!
Haláláig az maradt.
És 1510. május tizenhetedike volt akkor, amikor megsz?nt Sandro Botticelli lenni…
Legutóbbi módosítás: 2009.06.26. @ 06:10 :: Kavyamitra Maróti György
