És úgy történt – úgy kellett történnie – , hogy Júnó istenn? havának egy langymeleg napján, együtt üldögéltek Paolo és Francesca a várkert fái alatt. Veszedelmes közelségben ültek egy k?padon, és míg a Paolo Lancelot és Guinévra gyönyör? regéjét olvasta hangosan, Francesca könnypárás tekintete révedezve kalandozott az égen, ahol darvak csapata szállt éppen a folyóra. És akkor úgy látta Francesca, hogy nyári káprázatruhájában a szerelem halad el padjuk mellett éppen, és hogy szerelemistenn? képe tükröz?dik Paolo szemében.
A szerelem, a szerelem, a szerelem, amit titkoltak és nem titkoltak igazán, de amit a tiltott dolgok közé szám?ztek.
És bár a szívük egyszerre dobbant már – halhatatlanul – hallhatóan -, nem mertek egymásra pillantani.
Paolo kétségbeesve olvasott tovább, lázas aggódással, oda sem figyelve: ám egyszerre ahhoz a részhez ért az olvasásban, mid?n a szépséges, sz?ke királyasszony megcsókolja a szerelmes Lancelot lovagot, kiesett Paolo kezéb?l a könyv: Nyár istenn?je illatkönny?-ruhájában megállította egy pillanatra az id?nek folyását, és ebben a nem-id?ben – miként a monda két szerelmese -, hosszú, önfeledt csókban forrott össze ajkuk.
Egymás szájára csókolták mindazt, amit elmondani nem tudtak, amit elmondani nem lehetett.
És azon túl így, ilyen id?tlen id?ben, id?n kívül éltek: folyóból állóvízzé lett számukra az id?, valahányszor kettesben maradtak a szomorú Castelloban, és azon túl az id?tlenségben találkoztak ott a mohos fal tövében, a fák alatt, a k?padon.
És szerelmük kiteljesedett és beteljesedett: és szerelmük melegét?l nyíltak a virágok Rimini mezein, domboldalain: körülöttük megállt a nyár és mindörökre maradni kívánt, pedig ?sz volt.
Bizony, már ?szre járt.
?szi alkonyatkor leste ki ?ket a herceg valamelyik cselédje, és hamar elárulkodott mindent sötétarcú urának.
Mit érzett Giangiotto?
Féltékenységet biztosan nem, mert féltékeny csak az lehet, aki szeretni tud, ? pedig nem tudott: szégyent – azt talán érzett, igen. Gy?löletet bizton. Meg irigységet: ó hogy irigyelte és gy?lölte annak a kett?nek szép ifjúságát, boldog szerelmüket.
Hej, micsoda indulat volt az!
Haragjában rohant volna felettük ítéletet tartani, de aztán fékezte haragját. Látni akarta a párt, miel?tt megöli ?ket.
Várt, lesett, figylet tehát, mint holmi gyilkos szörnypók a hálójában, mint szörnypók készítette gyilokját gyilkolásra.
És egy napon a mez?n, ahol kicsiny, árnyas erd? indult sétálni a nagy erd?ségek felé, meglelte a párt Giangiotto: úgy lelte meg ?ket, hogy Paolo épp Francesca fölé hajolva csókolta a lányt.
Csak egyetlen döfésre volt szüksége a sötétkép?nek, egyetlen döfésre: avval a karddöféssel egyszerre ölte meg mindkett?jüket.
Paolo mondja a Költ?nek
A szerelem, ó, a szerelem: gyenge szívnek könny? mérge vágyra bújtatott testéért, mely oly csúf halált halt – rágondolni is félek.
Így történt barátom, te boldog világlakó, és Nagy Alkotónk úgy ítélt fel?lünk, hogy a szerelem mértéktelenségének b?nébe estünk. Szerelem, mely métely, métely is lehet, szívemet nyilával úgy találta, hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem b?ne: mindkett?nkben és azonos mértéktelenségben. Van a szerelemnek persze más mértéktelensége, de mi nem abban vagyunk b?nösek. Az ítélet pedig – hisz látod – az, hogy ebben a testet emészt?, de el nem emészt? t?zgömbbe forrjunk egybe az id?k végeztéig tartó ölelésben. Így látsz most minket, ebben a szörny? büntetésben.
Giangiotto bátyám persze mélyebbre, Káiná halálos ölelésbe zuhant: oda, hol a gyilkosok, Isten teremtményei ellen vét?k jutnak minden id?ben. De hogy min? a büntetése, arról ne kérdezz! arról nem tudok. Mi itt a Pokolban saját körünket ismerjük csak, más körök szenvedéseir?l nem tudunk, nem tudhatunk.
A Költ? kérdezi Paolot
Szörny?séges büntetés lehet Káiná ölébe zárva lenni az id?k végezetéig. Ó, ezt értem. De Te barátom, Te, ugyan miért szenvedsz? Örök ölelésben forrni össze Vele…
Hát nem ezt szeretted volna? Nem erre vágyódtál, mikor el?ször ölelted át a te Francescádat?
Miben áll a Te szenvedésed? Nem értem.
Paolo válaszol a Költ?nek
Hogy, hogyan nem érted ezt barátom?
Hiszen…
Persze, akartam akkor ölelni, át is öleltem, és arra is vágytam, hogy mindörökké tartson ölelésünk.
?t akartam ölelni mindenképpen, minden képen….
De vajon? elképzelted barátom, hogy immár örök ölelésben forrunk össze? Örök id?kre…
Ez a büntetésem.
Hogy örökké, mindörökké összeforrva vele…
Az Úr, a mi Teremt?nk végtelenül elmés, mikor büntet.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.01. @ 04:53 :: Kavyamitra Maróti György
