Kerékpárra pattantam, elkerekeztem a falu végén épült, újonnan átadott „Hárslevél” presszóba. Gondoltam, szétnézek, mi az új, és egy korsó sörrel leöblítem a nap fáradalmait.
A söntéspult mögött Dani Jóskát, hajdani postásunkat fedeztem fel; csapolta a sört, töltögette a „rövideket”, fröccsöt spriccelt. Az egyik asztalnál az Öreg üldögélt, el?tte két pohár, egyik még fröccsel tele, a másiknak már nyilván magába döntötte tartalmát.
– Szervusz, Béluskám! Gyere, ülj ide! Rég láttalak! – invitált felcsillanó szemekkel.
– Nemigen mozdulok ki otthonról.
Mi tagadás, szívesen fogadtam társaságát, mert az Öreg szájmozgásáról jól olvasok. És csak vigyázva: egyik korsó szüli a másikat… Többen is voltak a teremben, de csak látásból ismerem ?ket, hiába élünk egy faluban.
Az Öreg panaszkodott. Mit várhattam…
A gyerekek nem látogatják. Felesége asztmás, sokat betegeskedik. – Én sem vagyok a régi – legyintett.
Én is meséltem magamról.
– Apád büszke lenne rád, Isten nyugtassa – összegezte a hallottakat, elhomályosodó szemekkel, emlékeibe veszve.
– Kérdeznék valamit – szóltam a söntéspult felé mutatva. – Mondja csak, Dani Jóska hogy kerül ide?
– Nem tudod? – nézett rám hökkenten. – Mindenki tudja.
– Hozzám nem jutnak el a hírek. Ritkán beszélgetek valakivel, abban sincs köszönet. Nem tudják, hogyan beszéljenek hozzám, mintha azon t?n?dnének: mit érthetek meg… Így aztán nemigen mozdulok ki otthonról. A tévéb?l, újságokból többet tudok a világ dolgaiból, mint ami körülöttem történik.
– De velem jól elbeszélgetsz!
– Mert magának jó a szájmozgása, és türelmes, ha kérdezek.
– Értem – csöndesedett el.
Pár pillanat után a sokráncú arcon mosoly bujkált.
– Tudod, a Jóska nekem unokaöcsém. Hogy miért van itt, az igazságot kevesek ismerik. A postamester atyaisten, az ? kezébe futnak össze a hírközlés szálai. Rendelkezik az alkalmazottak bérezésér?l, jutalmazásáról, ilyesmi. Azt tudod, szolgálati részlakást bérel a hivatal épületében.
Egy nap Dani komám rájött, hogy a mester szereti kóstolgatni a finomabb borokat, különösen a Tokaji aszút. Nyári estéken fotelbe ül, és a nyitott ablaknál, h?s szell?t?l érintgetve, könyvekbe, újságokba temetkezve, el-elszopogatott egy pohárkával. Soha nem többet! Dani, mintha dolga akadna a kertben, be-bepislantott a függöny mögé. Kétségtelen: Tokaji. Épp egy pohárnyi hiányzik az üvegb?l. Másnap is odalesett, hát kétpohárnyi a hiány. Harmadnapra sem párolgott el több…
Dani, tudod, egy kicsit csavaros esz?, várta a z?rös napokat, amikor a mester éberségét lekötik a gondok.
Az Öreg felemelte poharát, koccintottunk.
A pultnál fröccsöt, sört kértem.
Dani Jóska barátságosan mosolygott rám, de nem szólt semmit. Úgy éreztem, nézésében lesajnálás bujkál.
Ezzel a bizalmatlanságra alapuló érzéssel együtt kell élni. Ha valakire ráillik a jelz?, hogy sokak közt magányos, hát ez én vagyok! Ha n?kkel beszélgetek, ?k toleránsabbak, hiszen ?k a még beszélni sem tudó kisbabájukat is értik, gyakorta ott a gyanú: „azt akarja?!”
– Eljött a várt nap – folytatta az Öreg. – Reggel a szokásosnál kicsikét hamarabb ment be a hivatalba Dani és vitt a mesternek egy üveg Tokajit. Mondja neki:
– Igyon már velem a feleségem születésnapjára!
Meglep?dött a mester, de rögtön teljesítette a régi jó munkatárs, Dani kívánságát.
A maradék bort íróasztala mellé tette, nyomban el is feledte. Mondom, z?rös napok jártak. Pár nap múlva újra vitte Dani az aranyned?t.
– Névnapom van, mester!
A mester naptárba sem nézett, sok boldogságot kívánt, és megittak egy-egy pohárka bort.
Dani soron kívül fizetésemelést kapott. Ment a megyének a dicséret: Dani maximálisan így-úgy, Dani pótolhatatlan munkaer?. Hiába reklamáltak innen-onnan, Daniról az ellenkez?jét állítva, a mester ezeket nem vette figyelembe, s mint a nagyon is létez? irigység megfogalmazott bizonyítékait, papírkosárba dobálta.
Angyali viszonyok között zajlott az élet.
Egyik reggel Dani hallja, vitatkoznak a mester és felesége.
– Én nem iszok, tudod. Ahová tetted – a mester feleségének hangjai.
– De anyuka! Egy-egy pohárkával, tudod. De egy egész üveggel elvesszen, az lehetetlen. Hiszen tegnap Dani is hozott – méltatlankodott a mester.
– Szokjál le róla!
– Se kávé, se cigaretta, még ez a kis borocska se…- hallotta Dani a függöny mögül.
Jött a mester, magába szálltan.
Gyanakodva fogadta Dani harsány, jókedv? köszönését.
– Jó napunk van?
– Sose legyen rosszabb – mosolygott szélesen a hollók mesterségének örököse.
Másnap vitt egy üveg Tokajit.
A mester azonban nem volt elragadtatva, okoskodni látszott. Szeméhez emelte az üveget, mintha hirtelen-rövidlátó lenne, szigorú pillantását hol a címkére, hol Danira szegezve. Címke – Dani. Újra, címke – Dani…
Dani mélyen érezte, ütött a vég! A mester nagyon mondani akar valamit. Mondta is.
– Idefigyeljen, Dani! – hangja fagyosan csengett – Ez üveg az enyém! Nem szégyelli magát? Kilopkodni az ablakomból, és aztán visszaadni, mint ajándékot!! Nézze! – Itt a JEL! Tegnap este firkáltam a címkére!
Dani csak mosolygott, és még abban az öt percben beadta a felmondását, „közös megegyezéssel”.
– Ennyi az egész. Érdekes? – kérdezte végül az Öreg.
A maradék italt kiürítettük hármunk egészségére.
