Kungl Sándornak
Nagy, kék szív: tenger! Lánggolyó Nap!
Láttam, ködcsordát terelt a virradat,
kardként suhogó nádak vettek körül,
f?zfák lopták el arcomat: Orpheuszt
kísérteni szálltam tajtékzó vizekre.
Sírnak a bokrok, rínak a fák amerre
járok, lépteim halálba-lovagolt
?sök csontjain harmatgyöngyös füveket tiport,
mélyb?l jöttem nagyon, a lélek rettenetét
hallgató mélyb?l, kövek konokszép szívét
karcoltam, tündökl? átkok borától
részegültem, vadvirágos mez?k sóhajtozását
hallottam, hallottam én, mert hitemet
kiszolgáló menedék lett az ének!
