Az öreg folyó még öregebb partján őrt állnak a vénecske fák és fiatalka bokrok.
Kettévágják a porfészek várost, kanyarjaikban fogadnak egy-egy kis parkot, senki földjeként gondozatlant.
Egy szomorúfőz földig csüngő ágain zöldessárga barka-cicák és kunkori végű keskeny sápadt levélkék várják, hogy megírogassa őket a tavaszi napsugár. Az alatta megbújó kopott, léchiányos fapadon kortalanná aszott Anyóka kuporog, jobb napokat látott bordó filckalapban, és hírtelen túl nagyra nőtt, régi télikabátban, melyet fázósan magára tekerve egy tarka övvel összefog. Mellette nagy halom rongykacat, valaha teveszőr pokróc is lehetett.
Tekintetével a barkákat simogatja, göcsös-bogos kezeivel az ölében heverésző Rudolf Kandúr bundáját — az kötelességtudóan dorombol és hálásan a szőrös kabát elejéhez dörgölődik, gondoskodva az utánpótlásról.
A fűzfa barkás ágai között felsejlik a folyó korareggeli puffos ködpárnákkal, hézagaiban a víztükörről visszaverődik, meg-megcsillan az ébredő Nap, mint egy művészien megkomponált fényjáték.
Anyóka még ott van álom és ébredés határán, fájós hátában érzi a pad léckeményét, de a folyó felett, a páraég határán hirtelen megpillantja Tavasz Jódtündérét.
Haja selymes-szőke akár az aranybarka, a szeme égszínkék, ruhája fehér krepdesin tüllfodrokkal, arany kalárisa csak úgy villog. És láss csodát, egyenesen Anyóka felé libben akár egy szitakötő és a legtündéribb hangján megszólítja:
— Mit csinálsz te ilyen kora hajnalban itt a folyóparton, ahol csak madarak és Tündérek járnak?
— Itt töltöttem az éjszakát, mert kilakoltattak a házamból.
— És nem fáztál, mielőtt megvirradt?
— Leghidegebb akkor volt, abban a pillanatban, amikor a Nap kibújt a takarója alól, de Rudolf, a macskám hozzám bújt és megmelegített.
Jótündér nagyon megsajnálta Anyót és elhatározta, hogy teljesíti három kívánságát.
Anyó gondolkozott egy murcnyit és kivágta:
— Legyek gazdag, gazdagabb, mint azelőtt!
Még jóformán ki se mondta s máris ott volt régi házában, de százszor pompásabban berendezve, degeszre tömött pénztárcák hevertek mindenütt szerte-széjjel. Azt se tudta, melyiket tegye zsebre.
— Nos, a második kívánságod mi legyen? — kérdezte a Jótündér.
Mérlegelt egy keveset, majd kimondta:
— Legyek fiatal és sokkal szebb, mint amilyen valaha is voltam!
Láss csodát! — nem győzte gusztálni azt a ragyogó sudár leányt, aki a velencei kristálytükörből visszamosolygott rá.
— Elégedett vagy velem? — érdeklődött a Tündér.— Várom, hogy a harmadik kívánságod mi legyen.
A gazdag bomba nővé változott anyóka töprengeni kezdett, mit kívánhatna még ezek után? Akkor a lábához dörgölőzött Rudolf, a kandúr. Kicsit nehezen ismerte fel régi villogó fekete szőrével és lompos farkával. Eszébe jutott, hogy ez az oktalan állat egy életen át hőséges társa volt, — az éjjel is ő melengette — úgy igazságos, hogy a Tündér harmadik kívánságát Rudinak ajánlja.
— Kérlek, az én Rudolf kandúromat változtasd a világ legszebb férfijává!
Alig mondta ki, máris előtte állt egy fekete, göndör hajú, atléta termetű Adonis, a világ legzöldebb távolülő macskaszemeivel a csodásan ívelt fekete szemöldökei alatt, csinos kis bajuszkával, amely nem szúr, csak csiklant…
A gyönyörű leány és a még gyönyörűbb legény pillantása találkozott. Delejes áramütés szaladt át rajta ettől a pillantástól, akár a főhősnőn a leánykori regényekben, melyeket a pad alatt olvasott, titokban, a zárdában.
Rudolf kényes macsaléptekkel karcsún és imponálón, lassan de határozottan közeledett. A gyönyörű, gazdag, csábító fiatal hölgy jobb kezét bordó kalapjához emelte, nehogy elveszítse azt. Bársony pongyolájának ujja vállig felcsúszott, felfedve szoborba kívánkozó elefántcsont fehér karjait. Mihelyt a kalapot biztonságban érezte, elszánt mozdulattal hátra vetette szép fejét — göndör, csillogó hajcsigái csak úgy rugóztak a lendülettől — könnyedén lehunyta sátras szempilláit, áhítattal várva élete legnagyobb pillanatát.
Akkor a füle mellett megszólalt egy valószínűtlenül vékony hang:
— Ugye, most igazán bánod, hogy annak idején kiheréltettél?!
Ettől a szörnyűségtől aztán eltűnt a Tündér, a gazdagság, csak a kopott szőrű herélt kandúr, és Anyóka maradt. Úgy ugrott fel, mint akit csak most kezdtek csípni a bolhái. Rudit a földre huppantotta és tárgyilagosan odaszólt neki:
— Eredj egeret fogni! Én megnézem a kukákat… Enni akkor is kell, ha tavaszodik.
— Hát tessék! Így tegyen az ember három jót! Igaz Teréz anya megmondta előre, hogy „Hálát soha se várj lyányom!” — De nem születhet mindenki szentnek… Hogy csak úgy, minden elismerés nélkül dolgozzon — dohogott tovább a Tündér felháborodásában. Sértődötten hátat fordított a rá se hederítő Anyónak, és az egér után szaglászó kandúrnak. Szélsebesen visszalebbent a folyó feletti sejtelembe, megrázta a fák ágait, az eső pedig hirtelen eleredt.
— A rosseb esne a fagyosszentjeibe, az idén megint odalesz a gyümölcstermés! Élhetek kidobott száraz kenyéren egész esztendőben. S alhatok újra a csatorna aknában, amíg Tavasz őnagysága valóban méltóztatik eljönni végre… Csak ez az egyetlen kívánságom lenne ő Tündérségéhez, hogy maradjon veszteg, ha már megmutatta magát, ne tünedezzen. Lehet, azért hívják úgy, mert olyan? Rudi, te oktalan állat, bőrig ázol te is, legalább a pad alá bújj be! Te beférsz.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Bárányi Ildikó
