Fotó: Vajda János
A koránkelők
fáradt mosolya
kérgesedett arcodra,
küzdöttél a szegény
mindennapokkal.
Ritkán szóltál,
némán tetted a dolgod.
Emlékszem…
hatalmas telek voltak,
korai munka után,
lovasszánt kértél,
hogy a távoli
iskolába repíts minket.
Betargattál, meg ne fázzunk –
nem mondtad, de
mozdulataidban ott lapult a szeretet.
Este, madárlátta kenyeret hoztál,
mi, éhes fiókák, vártuk a falatot.
A betegség korán rád talált,
hiába titkoltad előlünk,
a suttogó éjszakák árulkodtak.
Évek teltek,
nehezen viselted a terhed –
roppant a mérleg nyelve,
csendesen távoztál,
a fellegekbe.
Ma már onnan kíséred
lépteink nyomát, álmaimban
suttogom neved, édesapám…
ugye tudod, hogy szerettelek.
Legutóbbi módosítás: 2016.11.24. @ 19:50 :: Z. Konkoly Juci
