Dédike szép lassan lopakodott ki a hétköznapok világából.
Eleinte kevesebbet törölgette a vitrin nipplakóit. Lepedő nélkül is zavartalanul szundikált éjszaka. Megszöktek a receptek a fejéből, így alig főzött. A vizet sem ivásra, sem pancsolásra nem használta. De a kertben vígan kapált naplementéig.
Mi apámmal láthatatlanul vettünk át apránként minden feladatot, a főzéstől a felmosásig.
Egy nap csak olyan csellel tudtam a kádba varázsolni, hogy fürdés után kilakkozom a körmét. Kislány korom óta csodálom a szép formájú, hosszan ívelt ujjait, melyeket most mozdulatlanul tartott az ecset alá. Szép sorban rózsaszínre pingáltam mindet, miközben hallgattam poros történeteit.
Amíg száradt a lakk, kiszaladtam a kocsihoz egy szülinapról maradt pezsgőért. Kerítettem két karcsú kristálypoharat, és már töltöm is az arany buborékokat. Ő meg úgy, olyan elegánsan fogta kézbe, mintha fél életét svédasztalos fogadásokon töltötte volna, nem pedig tizenéves cselédként, vagy földeken görnyedezve a tűző napon.
— Fííínom — cuppantja, az “i” hangot elnyújtva, hosszan.
— Ugye, így kell élni? — és kortyolok én is, a csípős, torkot bizsergető, barackízű — GYEREKPEZSGŐBŐL.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.11. @ 19:59 :: Báder Judit