Nézem az utcát, fénylik a járda, apró buborékok a tócsákban, ahogy hullik a fákról az égi áldás.
Kedvetlen vagyok. Valami boldogság-hormonra vágyom. Csoki? Nem szeretem.
Kinyitom a hűtőt, semmi édesség. Pedig úgy szeretem a krémest. Franciakrémes?
Pillanatok alatt elkészülök. Esernyő? Persze otthon hagytam.
Szerencsére esőszünet volt, amíg leértem a kis presszóba. Virágneve van, Ibolya. Ebben a városban itt a legjobb a süti. Választok krémes, helyet, s várok. A kedvem is kezd visszatérni. Elállt az eső, mások is ajtót nyitnak.
Kellemes külsejű férfi lép be. Magas, szőkésbarna. No, én a szálkásabb, szikár formákat jobban kedvelem, de azért… Fiatal — gondolom — hozzám. Kávét rendel. Láthatóan vár valakit, olyan türelmetlen mozdulatai vannak.
Hozták a krémest. Finom, mint mindig.
Érdekelnek az emberek, s a férfi is, valamiért érdekel. Ajtót néz, órát figyel. Szegényt megvárakoztatja valaki.
Oldalra dőlt a krémes, hát odafigyelek. Valaki sebes mozdulatokkal elsiet mellettem.
Anikó az, a szomszédom, nyomában a szerelem suhant. Csaknem elsodorta a székemet. Háttal ül, észre sem vett. Nem is csodálom, ott a kellemes férfi mellett. Gyors pusziváltás, s már csevegnek is.
Megdöbbenek. Hiszen alig két hete panaszolta sírva kis csalódását, nagy szerelmét.
Már nem is fontos az utolsó falat. Íze sincs. Elvette a kíváncsiság.
Mi történt? Új ismeretség?
Hiszen a férfi nem alacsony, de szőkésbarna. Nem pocakos, kicsit sem, átlagos alkat, kellemes mosoly.
Valami sugárzás körülöttük.
Kérek még egy üdítőt. Meg kell várnom valamit!
Óvatosan oldalra nézek, az asztal felett kéz a kézben mosolygó szemekkel ülnek. Kihűl a kávé — gondolom — de ez őket nem érdekli.
— Mikor indulsz? — kérdezi Anikó.
— Ma sajnos sietnem kell, de a hét végén maradok, nálad — súgja a fülébe.
Hál’ Istennek — gondolom — végre valami jót is hallok, csak tudnám, kivel ül Anikó.
— Elkísérlek a kocsidig! — mondja mosolyogva.
— Ne aggódj, még hazaviszlek, annyi időm van! — hallom a férfi kellemes hangját.
Na, most! — figyelek. Fizet, indulnak.
Kifelé menet Anikó észrevesz, mellém lép egy pillanatra.
— Fél óra múlva kereslek! — súgja olyan apró női puszi mellett. Az is olyanra sikerült, mintha nem én kaptam volna, olyan boldogra.
Utánuk nézek. Bizony most tűnik fel, hogy bár szinte egyforma magasak, de… Hiszen Anikóra én is felnézek mindig, lehet száznyolcvan magas. Gondolkodom. Lehet?
Ha ő a nagy ő, akkor… Frászt, nem lehet, itt sírt nekem nem oly régen!
Otthon már a második laza kávét is kiöntöttem, mikor becsengetett.
Köszönés helyett: — Láttad? — kérdez gyorsan.
— Kit? — kíváncsiskodom. — Kivel láttalak?
— Emlékszel? Róla meséltem! Mondtam, hogy megtaláltam!
— És a hibái?
Ja, jut eszembe a magassága, hiszen Anikónak lehet igaza, vele egyenlő. Hozzám képest magas, de ő viszonyított.
— Nem tetszik? — döbben meg. — Persze neked nem is kell, de a barátnőm azt mondta olyan helyes, sőt tudod kicsit irigy is volt, láttam rajta — kuncogja.
— Tudod mit? Én is irigy voltam, de… Azt mondtad, nem volt őszinte, s ez bántott. Emlékszel? Sírtál is. — idézgetek.
— Óh, te azt hitted, azért? Dehogy, csak úgy összekeveredett bennem minden. Örültem, de féltem is kicsit. Csalódtam már — gondolkodik. — Most nem fogok!
— Honnan tudod? — kérdezem.
— Az a baj veled — kezdte —, hogy nem adsz esélyt senkinek.
Elgondolkodtam. Lehet, hogy igaza van? Azonnal akarok mindent.
— Én pedig egyszerűen megkérdeztem, mi van a fotóval, mi a fenének beszéltél mellé? — hadarja.
— És? — türelmetlenkedem.
— Neki sem könnyű — mentegeti. — Azt hiszed, a férfiak nem tudják, mi mit várunk el. Ő tudja. Vonzó külsőt, jó anyagiakat, szép lelket. Gondolkodj! — mondta nekem András. — Van ilyen férfi?
— És szerinted? — kérdezi tőlem Anikó. Aztán be is fejezi a válasszal: — Álmodban! — legyint. — Tudod — mesél tovább —, a férjem is az a „szépfiú” volt, aztán lelépett az üres fejével. András! — sóhajt — ilyen, láttad, de nem tudod, amit én! — sejtelmesen mosolyog. — Olyan nőt keresett, akit nem a külseje érdekel. Hát nem volt őszinte, de céllal tette. Te el sem tudod képzelni, hogy nekik is nehéz megtalálni az igazit? — gyanakodva néz rám.
— Dehogynem — válaszolom —, csak ők mások.
— Noná! Azért ismerkedünk velük. Én sem a nőket szeretem! — szögezi le. — Erre mit lépsz? — kérdezi.
Semmit, inkább ülök, gondolkodom. Lehet, hogy igaza van? Esélyt kellene adni a férfiaknak?
— Ezt még átgondolom! — búcsúzom el Anikótól.
Ő más gondolatokkal indult haza. Kérdéseim felzaklatták. Sok volt benne a miért?
Alig találta lakáskulcsát, aztán az ablakban állt, sokáig. Nézte a futó felhőket, valamit elvittek…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.14. @ 15:00 :: Sonkoly Éva
