A két, idősebb hölgy a strand felől érkezett. Napbarnítottan, jókedvűn csevegve, nevetve. Amikor a kerthelység mellé értek, az alacsonyabbik megtorpant, levette napszemüvegét, megbabonázva meredt az egyik asztal mellet ülő vendégre. A jellegtelen, kopasz férfi tele szájjal falta a pörköltöt, hatalmas kenyérdarabokat tömött szájába.
— Odanézz! Ott a Sóskúti! — rebegte a nő, mint aki nem hisz a szemeinek.
— Az meg ki? — kérdezte csodálkozva a társa.
— Na ne szórakozz! — fortyant fel az alacsony. — Te nem ismered a Sóskútit? — kérdezte olyan hangsúllyal, mintha Sóskúti valami világraszóló találmány lenne.
— Nem — mondta a másik. — Rokonod?
— Na, ne! — kiáltott fel, majd suttogva folytatta. — Sóskúti, a férj.
— A te férjed? — kérdezte a másik kuncogva, és meg mert volna rá esküdni, hogy még életében nem látta ezt a Sóskútit, vagy kit.
Az alacsony csodálkozva nézett barátnőjére.
— Az Icus férje — jelentette ki határozottan, olyan hangon, mintha ezt mindenkinek kutyakötelessége lenne tudnia.
— Ki az az Icus? Még sosem beszéltél róla!
— Ő a Huberték szomszédja. — magyarázta, és le nem vette szemeit a férfiról, aki épp sört töltött poharába.
— Kik azok a Huberték? — kérdezte szinte már könyörögve a magasabbik. Indult volna tovább, de barátnője megfogta a karját.
— Mondd! Te szoktál tévét nézni? — kérdezte társát.
— Persze — mondta. — A Híradót és a Deltát.
— Persze. A Híradót és a Deltát — ismételte gúnyosan az alacsony. — Ez látszik rajtad — jelentette ki, szinte megvetőn. — Na szóval! — magyarázta —, Sóskúti a Nyírszéki Démon egyik főszereplője.
— Ki a franc az a Nyírszéki Démon,
— Hát ez az! — csattant fel az alacsony, és valami megmagyarázhatatlan izgalom lett rajta úrrá. — Tegnap volt az ezerhétszázhetvennegyedik rész, és már göngyölődik! — mondta ujját figyelmeztetőn felemelve.
— Áhá, értem! Szóval, göngyölődik.
— Aha — mondta az alacsony, és le nem vette tekintetét a zabáló művészről. — Nézd, nézd, hogy eszik! Imádom! — mondta szinte sikítva a gyönyörtől.
— Mit imádsz? — csattant fel a másik. — Fröcsköl a zsír a szájából!
— Micsoda férfi!
— Undorító! Na, gyere, menjünk — fogta meg a rajongó könyökét, de az egyetlen mozdulattal lerázta magáról.
— Gyere, üljünk oda! Igyunk egy kávét — mondta, és már indult is befelé.
— Várj! — kapott utána a másik, de az kisiklott kezei közül.
— Gyere már! Én fizetem! — szólt vissza halkan.
Sóskúti asztala mellett álltak.
— Megengedi a Művész úr? — kérdezte az alacsony olyan arccal, mintha a világ legszebb dolga történne vele.
A színész felpattant, borzasztóan zavarban volt.
— Tessék csak, tessék… — rebegte. — Én már mindjárt végzek…
— Igazán nem sürgetjük, Művész úr! — udvariaskodott a nő. — Részünkről az öröm és a megtiszteltetés.
— Köszönöm — rebegte Sóskúti. — Finike ez az izé — jelentette ki. — Kicsit fröcsköl, kicsit csöpög, de határozottan finike.
A két nő nézte, ahogy Sóskúti a csöpögő, fröcskölő finikével viaskodik. Villájára kotorta a húst és a krumplit, de mikor a szájához közelített vele, akkor finike visszaugrott a tányérba.
— Hehe! — nevetett Sóskúti. — Nem akarja az igazat! Nem akarja, a kis ravasz! De én akkor is bekapom! — mondta, és tényleg bekapta, majd ismét felnevetett. — Na, ugye!
A rajongó áhítattal vegyes tisztelettel nézte, társa felháborodva konstatálta, hogy az ugráló finike bizony teljesen összemocskolta a művész úr amúgy is kétes tisztaságú pólóját. Kis idő múlva megszólalt az alacsony hölgy.
— Művész úr! Kérhetek öntől valamit?
— Persze — mondta a színész, és tányérja szélére rakta a csöpögő finikét. Szalvétával törölte meg ragacsos kezét. — Csak egy tollat kérnék, az enyém kifogyott — mondta mosolyogva.
— Mondja azt, utállak! — kérte az alacsonyabbik, és várakozón tekintet a férfira.
— Jaj, menjünk már! — suttogta a másik nő, és érezte, hogy arcába szökik a vér. — Ez olyan ciki!
— Miért mondjam, kezét csókolom, — kérdezte Sóskúti szelíden. — Én nem ismerem magát! — egyáltalán nem értette a dolgot. Azt hitte, autogramot szeretne a rajongó.
— Mondja már! Kééérem… Úgy mondja, ahogy azt a kilencszázkilenvenhetedik részben mondta a Vilmának! Megsúgom magának, én is utálom a Vilmát — vált bizalmassá a nő hangja, és közelebb hajolt a férfihoz.
Sóskúti eltolta maga elől a tányért, kimértté vált.
— Én kérem, nem utálom Vilmát — jelentette ki határozottan.
— Akkor miért mondta neki?
— Mit? — kérdezte a színész.
— Hogy utálja.
— Ez csak egy szerep — mondta csodálkozva, és körülnézett, vajon hová dugták a kamerákat, mert ez a Candy kamera, ehhez nem férhet kétség.
— Akkor szereti! — csapott le rá a nő, és a művész visszazökkent a valóságba.
— Menjünk már! Ez olyan ciki! — mondta most már határozottan és hangosan a magasabbik nő.
Többen feléjük fordultak.
— Nem! Nem utálom, és nem is szeretem! — emelte fel Sóskúti is a hangját.
— Nana! — fenyegette meg őt ujjával a nő.
— Mit nana?
— Aki így tudja mondani, hogy utállak, az tuti, hogy utálja — jelentette ki az alacsony magabiztosan, és Sóskúti azt hitte, megüti a szél.
— Könyörgöm asszonyom! — kulcsolta össze kezeit. — Hagyjon engem békén! Csak egy szerepet játszom, nincs jelentősége! Tetszik érteni? Csak egy szerep, semmi több.
— Gyere már — fogta könyörgőre a magasabbik nő, és zavarodva nézett körül.
Minden szempár rájuk meredt.
— Hagyj békén! — csattant fel az alacsony. — Tudni akarom, mi az igazság! Tehát?
— Mit tehát? — kérdezett vissza Sóskúti, és majdnem elsírta magát.
— Mondja, vagy nem mondja?
— Mit?
— Hogy utállak! — csattant fel a nő.
— Asszonyom! Drága asszonyom! Én itt nyaralok. Pihenni jöttem — magyarázta a színész. — Nem akarok szerepelni.
— Gazember! — kiáltott a nő felháborodva, mintha Sóskúti legalábbis benyúlt volna a szoknyája alá.
— Na de kérem! — fortyant fel a színész.
— Átvert! — üvöltötte az asszony. — Piszkos gazember! Átvert! Én azt hittem, maga tényleg utálja a Vilmát!
— Hát én begolyózok! — kiabált most már Sóskúti is. — Hagyjon engem békén! Ronda némber! Maga… Maga… — nem találta a szavakat. Egyszer csak felüvöltött, mint akit szíven szúrtak. — Utálom magát! U-tá-lom! — dadogta indulatosan, szikrázó szemekkel.
Aztán felpattant ültéből, és elviharzott.
A két nő, és a vendégek hosszan, némán néztek utána.
— Hallottad ezt? — kérdezte ragyogó arccal az alacsonyabb nő. — Hogy tudja mondani! Utálom magát! Egész egyszerűen imádom, ahogy utál! Micsoda művész!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.19. @ 06:37 :: S. Szabó István
