Bizonyos – elismerem: sajátos – szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem?
Tiszta szívvel és füllel hallom, amint nálam fiatalabb, esetleg egészen fiatal olvasóim most fölhördülnek, mert átélték már a Reménytelen Szerelem minden kínját és szenvedését. Netán voltak már oly helyzetben, amikor nem csak, hogy nem viszonozta a Másik szívbéli érzelmeiket, hanem egyenesen tehertétel volt számára, és visítva menekült ölelő karok ölelése elől.
Én azonban már elég öreg és higgadtan bölcs (?) (vicceltem) vagyok ahhoz, hogy megvédjem tételmondatom álláspontját.
Az alább következ? – rövidre fogott – esszével eme álláspontomat kívánom igazolni.
Az okfejtéshez azonban vissza kéne hátrálni néhány lépést, és föltenni azt a kérdést, mellyel a szépséges és mélységesen tisztelt ógörög filozófia nyitott: fölteszem hát a kérdést, az Örök Kérdést.
Mi az emberi élet értelme, célja?
Tudom: megpusztult korunkban jó sokan adnák azt a választ, hogy az emberi élet értelme ezen a világon a gy?jtés, még hozzá az anyagi javak gy?jtése.
Kicsit vitázhatom?
Én tudom, hogy számos-számtalan vannak ma már, akik az énjükhöz sorolják az autójukat, a villájukat, a miegymásukat.
Tudom azt is, hogy a baj mikor tört ránk.
Ha az antik-, középkor vagy a reneszánsz emberét kérdeztük volna arról, hol érzi otthon magát, hol van ?, hol van énjének határa, akkor a szívkörnyéküket, legfeljebb a testüket mutatták volna nekünk.
(Gondoljunk csak drága Boccaccióra, vagy Raffaellóra: ?k aztán biztos, hogy a testüket jelölték volna meg létük végs? határainak.)
Nincs szándékomban ellenük szót emelni: hiszek a Test fontosságában, még ha a test föltámadásában nehezen tudok is hinni. (Sajnálom, ennyire nem vagyok keresztény.)
Aztán – úgy a fölvilágosodás kora óta – jellemz?en az agyunkban, eszünkben jelöltük meg énünket.
O, sancta simplicitas – szent együgy?ség!
Már hogyan lehetne az észben, véges agyunk produktumában jelölni meg magunkat?
Az a véges csontgolyóbisba zárt agy még az egyszer? matematikai, geometriai végtelent sem képes megérteni: mert hogyan is érthetné meg? Hisz éppen az lényege, hogy véges. Véges meg, hogyan foghatná föl a végtelent?
Hogy Istent nem érti emberi agy, az egészen természetes, nem?
Hisz Isten a legvégtelenebb Végtelen.
És mindjárt a fölvilágosodás önhittségével egy id?ben (vagy alig kés?bb) jött az ipari forradalom, amely meg a tömegtermelést szülte.
(Most arról nem szeretnék szólni, hogy a tömegtermelés miként vesztegette el a MIN?SÉGET a MENNYISÉG javára: ez külön esszét igényel: ha az égi hatalmak engedik, hogy darab ideig még szólhassak, ígérem: ezt is levezetem, körbefuttatom egyszer.)
E helyütt csak arra utalnék, hogy a tömegtermelés miként kergetett minket abba a tévhitbe, hogy énünket az énünk tulajdonára is kiterjesszük.
Manapság aztán nem ritkaság, hogy magunkhoz, személyiségünkhöz soroljuk a tévéinket, képmagnóinkat, autónkat, balatoni nyaralóinkat is.
Uhhhh!
Meglep? dolgot mondanék, nagyon meglep?t: az ember halandó!
Na?
Hülyének tetszik most nézni?
Magyarázom.
Ez azt jelenti, hogy nem általában, nem az általános ember halandó, de nem ám!
Te, barátom, testvérem, polgártársam, embertársam: TE, te vagy halandó.
Meg én.
Meg ?k mind, itt körben.
Ezt az egyszer? tényt, ezt a végleges és végzetes igazságot általában (a lélektan vélekedése szerint) tizennyolc és húsz éves kora közt éli át és érti meg egy átlagos ember.
Gyerek, kamasz, még ha találkozik is a halállal (mondjuk: szül?i egyike, nagyszülei egyike meghal), úgy gondolja: ez az a dolog, ami megtörténik MÁSOKKAL.
Nem vele!
Amikor az ÁLTALÁNOS igazságot – mármint azt, hogy az ember halandósága specifikusan azt jelenti, hogy én magam is halandó vagyok -, megértjük, akkor általában két módon reagálunk.
A nagyobbik többség hessent, és azt érzi, gondolja: „Igaz, az ember halandó, hát magam is az vagyok: csakhogy az MAJD lesz, nem mostanában. Az ilyesmit a végére hagyom…”
Jó kis álláspont: afféle struccnak való.
Mert „a halál, az bizony, de a halálnak órájánál semmi sem bizonytalanabb…”: véli egy középkori dance macabre, nagyon is okosan.
Ki tudja halálának id?pontját?
Ugyan, ki?
Mármost, aki úgy gondolkodik, mint a fönt-írtak, az bújócskát játszik a halállal is, az élettel is.
Viszont: nagy gonddal éli “életét”, gy?jtögeti a vagyont, gy?jti a létörömöket.
Tessék csak mondani!
Ha eljön a halál, miféle értéktárgyát, gy?jtögetett javait mentheti át oda?
Dunyhacihába dugdosott milljom forintjait, három autóját, két nyaralóját viheti-e?
Vagy marad az a túlél?k között? Él?ebek harmincadjára?
Van aztán ritkábbja az embereknek – kik megértve a halál kérlelhetetlenségét -, olyasmit vágynak gy?jteni, ami nem marad itt, nem kerül ebek harmincadjára.
Az ilyenek valódi értékeket gy?jtenek: szellemieket és lelkieket.
Mert valódi, sosem romló, örök érték csak a lelki-szellemi.
Aki hát ilyes holmikat kíván gy?jtögetni, az napról-napra, óráról-órára lelkileg és szellemileg kíván emelkedni.
Most jutnék vissza a szerelemhez.
Szabad?
Szabad?
Kipp-kopp!
Szabad?
Szabad hát!
Platón Symposionjának megírása óta persze mindannyian jól ismerjük Erósz valódi helyét, szerepét, ugye?
Ha nem ismernétek e szépséges szöveget, hát hadd mondjam: a Szerelem drága Istene nem a Szeret? lényben lakik, de nem ám!
Persze: a Szeret? mindig úgy fogja érezni, hogy az Isten benne lakozik, mert hát épp ez Erósz egyik nagy trükkje.
„Hahhh… Milyen isteni mód szerelmes vagyok…” – sóhajtozunk olykor. – „Isteni mód szerelmes vagyok..” – sóhajtozunk.
Pedig: pedig Erósz, az Istenség, a Szerelem nem ám bennünk – szeret?kben – lakik, hanem a Szeretett Lényben él és világít sötét éjszakánkban.
És ez így helyes és helyénvaló.
Mert a Szeretett Lényben lakozó Isten teszi magasra az elérhet?-elérhetetlent, és percr?l-percre, óráról-órára, napról-napra emeli a Szeret?t, föl-föl-föl a Magasba, az Értékek magasságába, oda, ahol nem audik, nem nokiák, nem anyagi, hanem lelki-szellemi értékek laknak.
És ez a napról-napra való emelkedés, fölszállás, röppenés, jobbá-válás a Szerelem lényege: ez teszi emberi emberré, anyagi helyett lelki – szellemi, tehát halálon diadalmaskodó lénnyé a halandó embert.
Ez teszi istenivé…
És tessék mondani!
Ebben a föl-fölröppenésben számít-e valamit a viszontszerelem? A szerelem viszonzása, vagy a viszontszerelem.
Hisz ebben az értelemben nem filiáról, hanem agapér?l van szó…
Nem a föl-fölröppenés-e a lényeg?
Közelröppenés az Istenihez? Istenibe költözködés és bent lakás?
Konklúzióm tehát: egyfajta – sajátos – szempontból közömbös, hogy az, akit lángolva szeretünk viszonozza-e érzelmeinket vagy sem.
A Szerelem így is, úgy is az isteni felé emel, jobbá, különbbé tesz.
Így van ez…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Kavyamitra Maróti György
