Öreg tanárom kutyáját hívták Csulinak (!). Nem volt fajtiszta, a puli „nemzetségéhez” volt talán a legközelebb. A gazdit nagyon szerette, és a gazdi is erősen szerette őt.
Együtt ettek és sétáltak, hallgattak rádiót meg a csöndet. Ha a tanár úr teszem föl szalonnázott, Csuli hívás és hízelkedés nélkül leült mellé, tudta, hogy kapni fog valamit. S a tanár úr, mintha ez lenne a világ rendje, időnként Csuli elé tett egy darabka szalonnát, bőrkét, vagy kenyérdarabkát. Olyan természetes volt ez, minthogy kettő meg kettő az négy.
Így éltek ők kettesben sok-sok éven át. Tudtak egymásról mindent. A szeretet különös formában kapcsolta össze őket.
Az idő múlásával a tanár urat valamiféle rosszullét időnként váratlanul elkapta. Mikor ez rendszeres kezdett lenni, elhatározta, bemegy a városba, ott is a kórházba, kivizsgáltatni magát. Ezt az elhatározást igencsak kiprovokálta a falu orvosa. Megnyugtatásul közölte vele, csak egy kivizsgálás az egész, két, esetleg három napig benntartják majd, nem kell megijedni. Ettől ugyan nem ijedt meg a tanár úr. Csak egy lebegett a szeme előtt. Nem, nem az, hogy biztos csak átmeneti a betegsége, s meg fog gyógyulni. Hanem az, hogy mi lesz Csulival azalatt, a három nap alatt!
Nehéz szívvel szánta rá magát az utazásra, de végül is eljött a városba indulás napja. S el kellett válnia Csulitól! A kórházba mégsem vihette magával!
Vonattal lehetett menni a közeli városba. Természetes, hogy Csuli kikísérte az állomásra, a tanár úr valahogy megértette vele, hogy most neki el kell mennie, de megígérte, hogy csak néhány napig lesz oda, s majd jön vissza. És akkor kijöhet a Csuli eléje az állomásra, várni őt. Majd együtt mehetnek haza. De jó is lesz akkor nekik!
Azt hiszem, Csuli megértett mindent. Mert két napig nem ment ki a vasútállomásra. De a harmadik nap már ott volt, s erősen izgalomba jött, amikor befutott a városból a vonat, és kezdtek leszállni az utasok. A tanár úr viszont nem volt közöttük.
És itt most rövidre fogom a szavakat.
A tanár úr a tizenkettedik napon meghalt a kórházban.
Csuli még sokszor kiment az állomásra várni a tanár urat.
Ott is pusztult el.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.20. @ 09:20 :: Barok László