Az üveghegyen túli meseországban, ahol az embereknek mindenük átlátszó volt, a házuk, a pincéjük, a padlásuk, sőt a zsebük is, elegendő volt, ha a törvényt évente kihirdették.
A kisbíró kidobolta egyszer odafelé és egyszer, amikor visszafelé jött, hogy aki elsőre nem értette, az is tudja.
Ehhez kellett a bíró, a törvény, egy kisbíró, meg a dob.
Így volt ez valamikor, meseországban.
Történt egyszer, az üveghegyen innen, egy sokat látott apuka így rendszabályozta arra épp rászolgált fiait: – Lehet az úgy, hogy egy szabály nem tetszik, de ha megszeged, kettő jön helyette, és ha azok sem fognak tetszeni, négy lesz belőle…
Ez világos beszéd volt. A fiúk hamar belátták, az egy kevesebb, mint a négy.
Hallom az örömteli beszámolót a parlament munkájáról, mi minden készült itt. Mennyi törvény, rendelet, határozat. Mindezt értünk, az életünk élhetőbbé tétele okán.
Vagy inkább miattunk van?
Az országos törvény, vagy egy család házirendje – egyre megy. Törvény a maga szintjén ez is, az is.
Világos beszédre lenne szükség. Ha megszegjük a törvényt, szaporodik.
A bajunk is, a törvény is.
És előkerülnek mindenféle rangos testületek, hatóságok, intézmények, hogy betartassák velünk, az egyre kevésbé betarthatót.
És nesze neked olcsó állam!
Néhányan lábujjhegyre állva leskelődnek, mi van most odaát, túl az üveghegyen?
Ha nekünk is elegendő lenne az-az egy bíró, és az-az egy törvény – sóhajtozzák.
Egy kisbíróra, meg egy dobra, nekünk is tellene.
Talán még tellene.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.19. @ 13:20 :: Horváth István