Leültem, mint vendég az életben, egy platánfa alá. Előttem széles, barna asztalon friss kenyér, bontatlan üveg borral. Kell-e egyéb az élet vendégének?
Ezen gondolkodtam, mikor kedves simogatást éreztem a vállamon. Mire odanéztem szemben ült velem, aki érkezett. Csak halk neszezés volt valahol, ahová a lábát gondoltam. Egy alak a semmiből. Körvonala alig, hangja finom, kedves.
— Mióta ülsz itt? — kérdezte.
— Talán fél órája, úgy tűnik most — válaszoltam.
— Felesleges azon gondolkodnod! — mondta.
— Miért? — erőltettem a szemem, hogy lássam őt.
— Nincs rá válasz, itt vagy, és ennyi! — sejttette velem.
— Mégis, ha visszagondolok… — töprengtem.
— Meddig látsz gondolatban? — érdeklődött.
— Messze, úgy a gyermekkorra is… — révedeztem.
— Szép volt? — kérdezte felém hajolva.
— Soha szebbet! — sóhajtottam.
— Tudom, hogy szeretted — mondta, mint aki emlékezik. — Akkor mind siettünk, ki tudja hova, s aztán? — kérdezett.
— Aztán, volt az ifjúságom — emlékeztem.
— Mit tettél vele? — kérdezett tovább.
— Álmodtam, némelyik megvalósult — feleltem.
— A boldog álmok? — kutatva figyelt.
— Ugyan! Azok csak részben — visszagondoltam.
— Felnőttként? — érdeklődött, s egyre kisebb lett az árnyéka.
— Éltem az életem, mint mindenki más… — mondtam bizonytalanul.
— Az a sötét árnyék? Emlékszel még rá? — faggatott.
— Felejteni szeretném! — mondtam.
— Ja, a felejtés, az méltóságos úr, csak keveseket látogat… — mondta halkan. — A boldogság? — leste a választ.
— Nem tudom — feleltem.
— Dehogynem, itt áll a kapu előtt. Megyek ajtót nyitni!
Felállt, s elindult a keskeny úton egy alak, olyan volt, mint a tükörképem, csak sokkal fiatalabb…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.19. @ 17:23 :: Sonkoly Éva