Gordon Jenssen-Kapoor izgatottan állt a Calcuttai repül?téren. Amint bejelentették a Londoni járat érkezését. Szívverése felgyorsult, s tenyere izzadni kezdett. Szinte kapaszkodott a táblába, amelyen nagy bet?kkel írta: MISS LIZZY PEDDINgTON. Lelkében megint felébredt a nagy kétely: “Vajon tényleg az én gyermekem?” Nem sok gyermek utazott a járaton. Szent Habakuk, tán csak nem kerülték el egymást valami félreértés miatt? Vagy mégse jött el? Az nem lehet, mert akkor… Amikor felt?nt egy kislány, magasra emelte a táblát. Ám a kislányt egy férfi kísérte… Csalódottan engedte le a táblát. A következ? kislányt egy férfi és egy n? kezét fogta. De hát ez legalább 10 éves… A harmadik, amint kijött az ajtón, körülnézett. Arca kivillant a széles karimájú kalapja alól. Gordon Jenssen-Kapoor azonnal leengedte a táblát. A kalap alól mintha Meggie, legkisebb húga nézett volna vele szembe sz?ke kiadásban. A férfi arca mosolyra derült.
A kislány is észrevette, hogy a férfi ?t nézi. Odaszólt a mellette lev? korosodó n?nek. Mindketten figyelni kezdték a férfit közeledés közben. Négy-öt lépésre t?le a kislány megállt, s kísér?je kezébe kapaszkodott. Egy pillanatig zavartan álltak mindhárman.
– Lizzy! – szólalt meg végül halkan a férfi.
Lizzynek, aki máskor lyukat volt képes beszélni Mrs. Scott fejébe, szájára forrt a szó. Repülés közben tizenvalahányszor elmondta Mrs. Scottnak, miként fog bemutatkozni, s számtalan formában képzelte el, hogy apukája miként fog reagálni rá. Egyetlen variáns hiányzott csak a forgatókönyvei közül, az, hogy zavarukban egyikük se tud majd megszólalni.
Mrs. Scott végignézett apán és leányán. Látta, hogy az ismerkedés felel?ssége rá maradt.
– Dr. Gordon Jenssen-Kapoor?
– Igen – tért magához a férfi. – Én vagyok Lizzy apja. Gondolom ön Mrs. Scott, a Lizzy nevel?n?je. Örvendek, hogy megismerhetem – lépett közelebb, azzal a szándékkal, hogy kezet csókoljon a n?nek. Ám Mrs. Scott nem nyújtotta kézcsókra a kezét.
– Nagyon hasonlít önre…
– Ha akarnám, se tudnám letagadni! – mosolyodott el a férfi.
– Amint látom, eloszlott önben a kétely.
– Háát, mi tagadás, volt bennem egy “kicsi”… – felelte a férfi, majd leguggolt, hogy megközelít?leg azonos magasságban legyen a feje a kislányáéval. – Nem jössz közelebb? – fordult Lizzyhez.
Lizzy válasz helyett megrázta a fejét, s még jobban elbújt Mrs. Scott biztonságot nyújtó szoknyája mögé.
– S ezt se veszed el t?lem? Neked vettem. Teddy Macinak hívják.
Lizzy óvatosan közeledett a maci felé, egy pillanatra se engedve el Mrs. Scott szoknyáját, megfogta, szabad kezével magához ölelte, majd visszalépett búvóhelyére, s onnan kandikált ki. Ám már többet engedett láttatni magából. Mrs. Scott mosolyogva szemlélte a jelenetet, fentr?l hol Lizzyre, hol pedig az apjára nézve, akir?l kilométerre lerítt, hogy annyira, de annyira szeretné ölbe venni a sosem látott lányát…
– Ugye van kisebb testvére Mr. Jenssen-Kapoor? – kérdezte Mrs. Scott.
– Egy fivérem van, és három húgom. A legkisebb tizenkét évvel kisebb – nézett fel rá az apa.
– Látszik – mosolyodott el a nevel?n?. – Meg fog barátkozni.
– Most már indulnunk kellene, még hosszú autóút vár ránk. Megfoghatom a Teddy Maci másik kezét, amíg az ajtóig megyünk?
– Meg… Apuci… – vett végre annyi bátorságot Lizzy, hogy megszólaljon, s odanyújtotta a macit. Apja felállt, s megfogta a maci szabad kezét. Szép lassan a terepjáróhoz értek.
– Ez nem Rolls Royce – szabadkozott. – A dzsungelben csak terepjáróval lehet közlekedni. Egy kicsit rázós lesz az út.
A hordárok bepakolták az autóba a csomagokat, s elindultak.
– Neked nincs sof?röd? – kérdezte Lizzy csodálkozva.
– Nincs, szeretek vezetni. Akarsz el?re ülni?
Lizzy Mrs. Scottra nézett, aki rábólintott.
– De abba a fogantyúba fogózz meg, s el ne engedd az úton! – szólt rá az apja. Lizzynek szép lassan megeredt a nyelve az úton. Apja faggatta, ? pedig egyre bátrabban válaszolgatott.
– S kik a te barátaid?
– Balu, Bagira, Akela, Ká…
– Akkor ismered a Dzsungel könyvét? Azt én is nagyon szeretem. Még feln?tt fejjel is szeretem újra olvasni… S mivel szeretsz játszani?
– Puppy kutyával, Pussy cicával, Rusty kakassal…
– S mindennel, ami mászik, ugrik, fut, repül, vagy úszik – szólt közbe Mrs. Scott. Imádja az állatokat.
Közben beértek a dzsungelbe. Lizzyt elvarázsolta a sok hang, s minden hangnak megkérdezte a gazdáját. Apja pedig felelt neki. Észrevétlenül elröpült az id?. Már besötétedett, mire egy adott pillanatban kitágult a tér. Egy tisztásra értek, ahol volt néhány épület, s sok-sok ketrec.
– Miért vannak bezárva? – kérdezte Lizzy felháborodottan.
– Ez itt egy vadállatkórház. A beteg vadállatokat meggyógyítjuk, majd szabadon engedjük. Csak addig vannak ketrecben, amíg annyira meg nem gyógyulnak, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon.
– S addig is miért kell bezárni ?ket?
– Mert például a farkas például megenné a vadnyulat. S?t minket is! S ezek az állatok az embert?l is félnek, ne tudnánk például bekötözni ?ket, ha szabadon lennének. Holnap majd együtt megnézzük ?ket, jó? Én itt lakom, ebben a házban. Hát ez nem épp a Tadzs Mahal.
– Elég spártai körülmények között él, ahhoz képest, hogy rádzsa – lep?dött meg Mrs. Scott.
– Lemondtam a címr?l az öcsém javára. ? politikai pályára lépett. Én az embereknél jobban szeretem az állatokat. Az én választásom volt. Mindent megteszek majd, hogy a legkevésbé érezzék a kényelem hiányát. Bemutatom a házat. Ez itt a Lizzy szobája.
– Mennyi baba! – csodálkozott el Lizzy.
– A húgaimtól kaptam ?ket. Hogy ne fogadjam üres szobával Lizzyt.
A kislány azonnal birtokba vette ?ket.
– Ez pedig az ön szobája lesz. Eredetileg az enyém, de én bevittem egy ágyamat a dolgozószobámba.
– Kik ezek a képek a falon?
– Édesapám és édesanyám, a három húgom, Joan, Rohini, és Meggie, és az ikerfivérem, Krishna.
– És ez?
– A volt feleségem. Ezt a képet le is veszem.
– Hogyan halt meg?
– Komplikációk a szülésnél.
– S míg ebb?l az isten háta mögötti helyr?l…
– Nem, itt történt. Szülés el?tt néhány nappal bevittem Kapoor Mahalba. Orvos volt mellette. Nem tudott tenni semmit – mondta a férfi, hangján érz?dött, hogy nagyon fájdalmas számára az emlék.
– Szerette a feleségét igaz?
– Igen.
– Hagyja ott azt a képet. Hozzátartozik az életéhez. Gyermekének tudnia kell, hogy ön már volt n?s, és felesége egy fontos személy volt életében, a családjához tartozott. Ha új asszonyt vezet a házhoz, akkor majd vegye le. De még akkor is joga lesz emlékeihez, iránta szóló érzéseihez, s akkor is joga van, hogy néha virágot vigyen a sírjához. Na persze, nem kell a szellemének átitatnia a házat. De legyen ?szinte a gyermekhez. Ne kockáztassa, hogy egyszer leleplezi.
– Mrs. Scott, ni, Maminak a fényképe! Itt, a szobámban, az ajtó fölött! – lépett be tapsikolva Lizzy.
– Odatettem, hogy mindig lásd, ha lefekszel, s kevésbé érezd a hiányát – felelte az apja.
– De miért van eltépve a kép széle? – kérdezte a kislány
Apja nagyot nyelt. Mrs. Scottra nézett, majd a lányára.
– Én téptem ketté.
– Ki volt még rajta?
– Én.
– S a másik fele hol van? Amelyen te voltál?
– Azt darabokra téptem. És kidobtam a szemétbe.
– Miért tépted össze?
– Mérges voltam – nézett apja kétségbeesetten a nevel?n? felé.
– S ezt a felét miért nem tépted össze?
– Meggondoltam magam.
– Most menjünk, és telefonáljunk édesanyádnak – szólt közbe Mrs. Scott. – Biztosan nagyon izgul, hogy megérkeztél-e épen, egészségesen, s szeretné tudni, hogyan utaztál, mit láttál. Utána vacsorázunk, majd lefekvés.
Az utóbbi várhatóan nem is volt egyszer? m?velet. Hiszen Anglia és India között sokórás id?eltolódás van. Igaz, hogy fárasztó és izgalmakkal teli volt a mai nap, de ilyenkor otthon még csak kora délután van. Hiányzott az otthoni megszokott lefekvési rituálé is.
– Olvasok neked mesét, jó? – ajánlkozott az apja. Levett a polcról találomra egyet a saját régi meséskönyvei közül, s melléült az ágyra..
– Nem ezt, a Mauglit!
– Jó, akkor azt – cserélte ki apja a könyvet.
– Nem azt, a Mauglit! – mondta Lizzy elég idegesen.
– De hát ez a Dzsungel Könyve. Amit kértél.
– Azt hiszem, erre szüksége lesz – lépett be az ajtón Mrs. Scott s mosolyogva átnyújtotta Lizzy ronggyá olvastatott példányát. – Egy gyermeknek lefekvéskor nem az kell, hogy újabb mesével ismerkedjen meg. Az ismer?s történet, az ismer?s képek megnyugtatják, s könnyebben elalszik. Ha már nem anyuka veszi ölbe a megszokott módon, a környezet idegen, legalább a könyv legyen ugyanaz.
Mrs. Scott gondolta, hogy kivárja a nappaliban, amíg elalszik a gyermek. Nem tudott nyugodt lélekkel lefeküdni, hiába bízta rá az apjára. Végül elaludt a fotelban. Az ajtócsukódásra rezzent fel.
– Én is belealudtam vagy háromszor, mindannyiszor felköltött, hogy olvassam tovább – mosolyodott el a férfi. – Mindig ilyen nehezen alszik el?
– Nem, de most kizökkent a kerékvágásból, s kellett egy picit tesztelnie is önt. Számíthat-e feltétel nélkül az apjára, vagy nem? Mert hát ön még idegen neki. De ma jól vizsgázott, mert láttam, most már beült az ölébe. De ne üljön rá a babérjaira. Nem lett még apja Lizzynek – nézett a meglepett férfi szemébe. – Ma megadott neki mindent, amit csak kért. Látszott azon, ahogyan várta, ahogyan berendezte a szobáját, ahogyan gondoskodott játékokról, meséskönyvekr?l, hogy ma képes lett volna a világot kifordítani a sarkából, hogy mindent megadjon neki, amit az utóbbi hét évben elmulasztott.
– Érzem a szavai mögött, hogy ott bújik meg a „de”.
– Eltalálta. A hét munkanapokkal kezd?dik, s a végén ott a vasárnap. Jól van ez így. Ön vasárnappal kezdte a hetet. Vasárnapra hétf? következik. Az mindig rémes egy nap.
– Nem értem.
– Lizzy nem minden nap fog el?ször találkozni az apjával – nyomta meg Mrs. Scott az „el?ször” szót. – Nem tudja a sok újjal naponta elvarázsolni. Nem fogja naponta el?ször látni a dzsungelt. Nem tudja minden nap meglepni azzal, hogy kiteszi az édesanyja képét a szobájának a falára. Nem tudja minden kérését teljesíteni.
– Én bármit…
– Szándékában nem kételkedem. Vegyen neki holnap még egy Teddy Macit. Lám, ugyanúgy fog neki örvendeni? Vegyen holnapután is, a hetedikre feltehet?en ügyet sem vet majd. Nyolcadik napon emiatt aztán ne vegyen neki, hiszen úgysem örvendett neki. ? majd felel?sségre fogja vonni, hogy hol van az aznapi Teddy Macija. Megfosztja ily módon a gyermekét egy örömt?l. A mindennapos ajándék nem az öröm forrása, hanem kötelesség. Ma jól vizsgázott, de hétévnyi bepótolni valója inkább egy veszélyforrás, mint egy olyan el?ny, amely megkönnyíti, hogy jó apa legyen. Ha mindent megad neki, semmit sem ad neki. Az abszolút feltétel nélküli szeretet, az rideg indifferencia. A gyermek hamar ráérez ara, hogy amikor a szül? bármit megad neki, az nem a valódi szeretetének jele. Nem azért adja a szül?, mert a gyermeknek van szüksége rá, hanem mert ?, a szül? szükségét érzi, hogy bepótoljon valamit. A dzsungelben vagyunk, amely tele van veszélyekkel. Nem fog neki szabályokat állítani, hogy megmutassa, hogy feltétel nélkül szereti? Hagyja majd, hogy bedugja a kezét valamelyik ragadozó ketrecébe?
– Nem, szó se róla!
– Szóval lesznek határok… S ha nem akarja betartani a határokat? Mert nincs ínyére, mert épp a dackorszakban van, amikor épp azt gyakorolja, hogy neki van saját akarata. Mert akarja tudni, hogy mi lesz, ha megszegi ?ket. Mert teszteli az apját, hogy miként reagál.
– Ha kell, majd ráveszem, hogy fogadjon szót.
– Tudja, hogy egy átlag apánál sokkal rosszabb helyzetben van, ugye? Hiszen a gyermek is megpróbálja majd elérni, hogy ön „fogadjon szót” neki, és engedje meg azt, amit épp meg akar tiltani neki. S akkor beveti majd a teljes érzelmi zsarolási arzenálját. Minél több érdeke f?z?dik hozzá önnek, minél jobban vágyik ön arra, hogy kifejezze iránta szeretetét, vagy minél jobban félti, annál könnyebben tudja megzsarolni önt. „Kéééérleeek! Ha szeretsz…” S ha ezzel nem ér célt, akkor jön az „Anyu megengedi”, a duzzogás, a „Nem szeretlek” a „Megmondlak anyunak!”, s a nehéztüzérség: „Hazamegyek anyuhoz!” Még a „normális” családban él? egykék is kijátsszák egymás ellen a szüleiket. Hát még az elváltak! S a rossz viszony egymás között még sérülékenyebbé teszi a szül?t. E gyermeknek a születési bizonyítványában az áll, hogy „Apja ismeretlen.” Felkészült arra, hogy mit mond majd ilyen helyzetben?
– Húúú! Ez jeges vizes ébreszt? volt.
– Aludjon rá egyet. S legyen az álma jó tanácsadója. Lizzy nemsokára el fogja veszteni az édesanyját. Fokozottan van szüksége egy jó apára. Kívánom önnek, hogy sikerüljön. Látom, hogy ön nagyon szeretné.
(Folytatás következik: Bagira)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Vandra Attila
