Gyulát akkor ismertem meg, amikor beteg édesanyját látogattam a kis, kívül-belül kékre meszelt házban. Nagyhangú, „mindentudó” ember volt. Állandóan kérdezősködött, tudálékoskodott.
Nem volt megnyerő modorú, s én igyekeztem elkerülni a vele való találkozást, és minél rövidebbre fogni a beszélgetést, ha mégis összefutottunk. Mikor kissé jobban megismertem, értettem meg, hogy ez a magatartás csak máz, védőpajzs. Ettől kezdve sokat, sokszor beszélgettünk. Inkább sokszor, mert szűkre szabott időm hosszabb csevegésre nem adott lehetőséget.
Sokszor, mert gyakran keresett fel. Betegsége kellően indokolta gyakori látogatásait.
— Hoztam egy kis munkát — mondta, mikor belépett.
Ez mindig azt jelentette, hogy recepteket kér, vagy valamilyen beutalót. A szakmai dolgokon túl ilyenkor pár szó erejéig rákérdeztem személyes ügyeire, amit örömmel fogadott. Szívesen beszélt családjáról, mindennapjairól. Kezdeti nemszeretem hozzáállásom, őszinte érdeklődéssé vált.
— Na, ketyeg még? — kedélyeskedett minden alkalommal, miután megvizsgáltam.
Igényelte is minden alkalommal, hogy a „kis fényes varázslatot” ráhelyezzem a szíve fölött a mellkasára.
Kialakult emberi kapcsolatunk csúcsának gondoltam, hogy elhozta hozzám bemutatni a fiát, egy huszonéves fiatalembert. Édesanyjával él egy több mint száz kilométerre levő városban. Mostanáig nem is ismerte az apját, mert három éves korában váltak el, és a fiú az anyjával elköltözött.
Most a fiatalember üzent, hogy szeretné látni az apját. Gyula odautazott, s elhozta magával pár napra. Boldogan és büszkén mutatta be. A fiú csak zavartan mosolygott, míg az apja dicsérgette.
Máskor egy, két hétre eltűnt, nem jelentkezett. Mikor befutott sápadtan, reszkető kezekkel, kérdeztem, mi történt?
— Rossz voltam — válaszolta röviden.
— Pia? Kocsma? Haverok? — érdeklődtem.
Válaszként csak bűntudatosan bólogatott.
— Az unikum volt a csábító — fűzte még hozzá —, nem tudtam neki ellenállni.
— És most mi lesz? — tettem fel a kérdést.
— Vigyázok, vigyázok. Elkerülöm a csábítást. Amíg lehet — ígérgette.
Valóban elkerülte a csábítást, mert több mint félévig rendszeresen jött, íratta a gyógyszereit, vizsgáltatta a szívét a „kis fényes varázslattal”. Közben raboltunk magunknak néhány percet a szent robot idejéből, és megosztottunk néhány személyes gondolatot egymással. Minden érdekelte, ami összefüggött a személyével, családjával, népével. A nagy politika hidegen hagyta. Jól megértettük egymást.
Egy idő után megint eltűnt, és borostásan, letörve kopogtatott be egy hét múltán.
Alig ismertem rá.
— Meghalt az öcsém — kezdte, még mielőtt bármit is kérdeztem volna —, elütötte a vonat. Tegnap temettük.
— Részvétem. Látom nagyon megviselte a gyász, még nem is borotválkozott.
— Ezt nem hanyagság, hanem nálunk így fejezzük ki a gyászunkat. A borotválkozás tilalmával. Hogy lássa az eltávozott, hogy hiányzik nekünk.
— Meddig?
— Meddig, meddig? — kérdezet vissza, nem értve, hogy én hogyhogy nem tudom. — Hát ameddig itt van köztünk, csak nem látjuk. Hathétig.
A gyász letelt, és Gyula nem hagyta magát az unikumtól elcsábítani. Tiszta fejjel akart emlékezni. Tiszteltem érte.
Mindig meglepett valamivel. Minap egy füzetet hozott. Egy gyűrött fedelű, szamárfüles füzetet. Versek voltak benne. Ceruzával írott, bájos, primitív versek. Sok helyesírási hibával.
A szerelemről szóltak, a magányról és az édesanyáról. Ezek voltak a legszebbek. A gyermeki szeretet megragadó alázata átsütött a sorokon. Ilyen mondatok voltak benne: „Most már én fogom meg, anyám a kezedet, ha átmész az úton.”
— Mikor írta ezeket? — kérdeztem, mikor visszaadtam a füzetet.
— Mikor a börtönben voltam. Hat évig!
— ?
— Emberölési kísérlet miatt…
Ahogy az ajtó mögötte becsukódott, rám nézett döbbenten az asszisztens. „Kígyót melengettünk…” volt az arcára írva.
2007. március 27.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
