Kinyitottam egyszer az ajtót,
És te ott álltál el?tte.
Együtt tisztelegtünk,
Kékre festettük az eget,
Nem sírt ránk ónos es?t,
Csak súlyosan ránk bökött.
Én bokádhoz szórtam lelkemet,
És te kérdezted: enyhült tán bánatom?
Átléptem letört gallyakon?
Talán ló rúgott pofán?
Én el?húztam zongorám
Bús zekém alól,
És mint ló, ki alig várja már a nyihogást,
Vágyam táncoltam el
Ujjaimmal a fehér csontokon,
Hallod babám?
Buján
Mint vár, ha áll hegyen,
Mint kezem, ha csíp?dre jár,
Mint cip?, ha nincs már lábamon,
Mint pap, ha levet csuhát
Ott reszkettem reszketeg
E galaxis e fix-közepén,
(Mely mindig csak száll- forog)
És rajtam hintáztál
Alattad lötyögtem én
Szemembe sírtál víg könnyeket,
Vállad vállamra nehezült
Víg fogad kocogta el
Fogunkon
Mit más csak néha
Hegedül
Aztán egy tehén szín? színáradat
Akár búgócsiga zúgta felénk
Talán mint a görög Istenek
Mint Hermész, ha lábán
Csonka csont fityeg
Mint a zúgó tenger
Ha szárazföldi patkány
Istene
Ã?Å¡gy Zúgtak e hangok
És színük dús emlékezés
Ugye emlékezel?
Aztán szilánkokra tört a pillanat,
Mint kínai váza, ha túl sokat billegett,
És túlsúlyba került a leveg?
Váza-popsija alatt,
S lehullt alant
S Faragott k?remek
Szilánkra zúzta
Mint lelkedet e hazug, rusnya pillanat.
Talán nem is akart lehúzni
E sors-gravitáció
E lélektelen mágnesvasút,
Melyt?l szakadni szemtelen
Sem tudhat szüntelen
Kéjre hajló
Szíved tört lapátkezed.
És kiömlött a keser? nyál- e póknyaláb, – e nyálkalég
Kisírta szemét az ég
És ott álltunk egyedül
Egyedül te
S egyedül én
A pókfonálnyaláb hegyén
