A hétvége nagyon kellemesen telt el. Tenger, séták, strandolás, meg ami belefért. Miután töviről hegyire megbeszéltem mindent Ritával a házasságkötés terén, úgy döntöttem ráérünk Rómába menni egy héttel a repülőjegyek lejárta előtt. Utazzuk körbe Itáliát.
Első utunk Firenzébe vitt. Sajnos nem tudtunk sokat időzni ott, mert képtelenek voltunk egy tiszta, rendes hotelt kapni. Az Uffizit zárva találtuk, így este mentünk tovább Venedigbe. Hajnalba érkeztünk és a Santa Lucián rögtön egy hotelt és szobát ajánlgató karjaiba estünk.
– Hát menjünk – mondtam. Már a fél lábunkat lejártuk, amikor is beterelt minket egy házba, amire kívülről fel volt festve: Hotel. A kicsi és levegőtlen szobához nem volt se WC, se fürdőszoba, csak egy mosdó csappal. Gyorsan graciát mondtam az olasznak és mentem is ki. De az csak jött utánam. Aztán kézzel–lábbal valahogy leráztuk magunkról. Azt sem tudtam, merre járunk, csak úgy találomra bolyongtunk, pedig jártam már itt, és azt is tudtam, hogy a sikátortokban nincs az, az ember, aki el ne tévedne. Felnéztem az egyik sarkon a falra, hogy minek is hívják a környéket. Campó Alla Flava. Ez nem mondott semmit, de egy beugróban ki volt írva, hogy Hotel Alla Flava.
– Na ide bemegyünk – mondtam elgyötört „társamnak”.
– Remélem itt is maradunk, mert én esek össze.
A recepciónál egy maffiózó kinézetű ember fogadott minket. Mondtam, szobát szeretnénk pár éjszakára reggelivel, ha lehet.
– Ki küldött? – kérdezte angolul.
– Senki!
– Egészen biztos, hogy senki? – nézett rám szúrós szemmel. – Nem akarok később bonyodalmakat.
Elkezdtem gondolkodni, hogy maradjunk, vagy menjünk–e tovább, ezután a fura és abszolút nem bizalomgerjesztő fogadtatás után.
– Nem küldött senki, magam jöttem. Nem lesz semmi problémád. Itt van az útlevelem is. Két napot előre fizetek.
– Rendben – állt rá a maffiózó. – De ha balhé lesz, a felárat te fizeted.
Kiállítottam a papírokat és vettem az útlevelem meg a szobakulcsot. El voltam készülve egy rossz, lepukkant szobára, de elhatároztam magamban, bármilyen is, egy napot itt maradunk. Kellemes meglepetés ért. Szép csempés fürdőszoba WC–vel, franciaágy és egy hatalmas ventillátor.
– Na itt akkor most letáborozunk pár napra – mondtam Andinak. – Látnivaló lesz bőven, és két napot már ki is fizettem.
Mikor már a tus alatt álltam, akkor kattant be, hogy mire gondol a maffiózi azzal kapcsolatban, hogy ki küldött. Ó hát persze. A Santa Lucián is elkapott az a pasas. Biztosan nem ingyen tereli a turistákat, ha nem százalékra. Tehát emberünk azt hitte, valami ügynők küldött, aki majd jön tartani a markát a százalékért. Mikor mentünk ki, hogy sétára induljunk, akkor nyugtattam meg, hogy semmi ügynök nincs a dologban, ha valaki mégis jönne követelni, azt először nekem mutassa meg, majd én elintézem a követelését egy baráti kézfogással.
Kisétáltunk a San Marcóra. Hemzsegett a nép, és ami ritka, sorban álltak a kafitériák előtt, úgy várták, hogy felszabaduljon egy asztal. Én odamentem az egyik pincérhez és kézzel–lábbal elmagyaráztam neki, egy ötszáz lirettással megtoldva, hogy a bejáratnál állunk, szerezzen egy asztalt, ha felszabadul. Már jó tízperce vártunk, amikor észrevettem, hogy az, az angol vagy amerikai idős házaspár, akiket elkezdtem fixálni, fizetnek. Gyorsan odaoldalaztunk és megkérdeztem, hogy mennek–e. A válasz pozitív volt, és le is huppantunk. Jött a pincér, akinek adtam az ötszázast, nagy hajlongva és kérdezte, mit szeretnénk.
– Két eszpresszó, két hideg száraz Martini és egy doboz cigaretta. Egyelőre ennyi.
Közben hallgattuk a lágy élő zenét, amit egy zongorista produkált. Egy páran táncra is perdültek. Majdnem éjfél volt, mikor eljöttünk. Megnéztük a két híres, kalapácsos figurát, amint elütik az éjfélt, és közben már terveztük a másnapot. Campanil, a Doge palota, a Szent Márk templom. Utána Muránó és onnan a Lídó. A hotelba nehezen találtunk vissza. Tudtuk, hogy a Campo Alla Favát kell keresnünk, majd két órán keresztül csak körös–körül bolyongtunk. Andi a végén már mezítláb jött. Végre hazaértünk. A maffiózó rendkívül udvariasan megkérdezte, kérünk–e még valamilyen italt a szobába.
– Ha van hideg sör, akkor két üveggel.
Mire letusoltunk, már kopogtak is az ajtón és hozta a két hideg italt. Nem esett rosszul lefekvés előtt, mert hiába volt a nagy ventilátor, az csak a meleget keverte.
Másnap korán megreggeliztünk és elkezdtük járni a várost. Cirka dél volt mire mindent végignéztünk a San Marcon. Kimentünk a vaporettóhoz, amivel Muránóba juthatunk el. Közben jöttek a gondolások és mondták: – gondola, gondola signor. – Gondolj másra – mondtam neki magyarul. Nem gondolom, hogy megértette, de szó nélkül odébbállt. Már beesteledett, mire visszaértünk a San Marcóra. Gondoltam, hogy most nem gondolok másra, hanem gondolázunk, de éppen nem volt egy darab sem. Visszaszálltunk egy vaporettóra, és azzal elmentünk a „kályhához”, vagyis a Santa Luciához, ahonnét ismertem a járást és pillanatok alatt meg is találtuk a szállodát. Még két napot maradunk, aztán este vonatra szállunk és Rómáig meg sem állunk. Valami rossz érzésem volt, hogy ki kellene menni már két órával korábban az állomásra.
– Minek mennénk ki annyival korábban? – kérdezte Andi. Megvetted a vonatjegyet Rómáig, biztosítva van a helyünk, minek ez a sietség. Vigyük ki délelőtt a koffereket, tegyük a csomagmegőrzőbe és kész.
– Jól van, akkor reggelizünk utána kivisszük a Santa Luciára a cuccainkat, és estig kódorgunk. Esetleg elmehetnénk gondolázni.
Az állomáson beadtam a poggyászt, de utána a jegyekkel odamentem az egyik pénztárhoz megkérdezni, hogy nem kell–e helyjegy. A pénztáros megcsóválta a fejét és azt mondta, jó ha veszek, de ő inkább a hálókocsit ajánlaná.
– Na mégsem volt hiába az idegességem. Nincsen helyjegyünk, de azt mondja, a kényelmesebb.
– Miért nem vettél helyjegyet is a jeggyel?
– Miért? Mert Grossettól Firenzéig úgy utaztunk, mint a császárok. Szinte senki sem volt a vonaton. Firenzétől ideáig úgyszintén. Most akkor vagy az van, hogy madárnak néz a pénztáros, több pénzt akar velem kiadatni, vagy tényleg alapja van az aggodalomnak, és csak jót akar nekünk. A legegyszerűbb, hogy megkérdezem, mennyi a különbözet a hálókocsi és a sima helyjegy közt. Oda is mentem az egyik pénztárhoz. Nem volt szerencsém, mert elirányított az állomás túlfelén levő pénztárak valamelyikéhez. Még mondta is, hogy ki van írva minden ablaknál, hogy hova árulnak helyjegyet. Meg is találtam. Egy páran álltak még sorba rajtam kívül, és már azon gondolkodtam, mifenének pénzt kidobni, de rám került a sor. Először hálókocsi jegyet kértem, de közölték, az már elfogyott.
– Akkor kérek két helyjegyet másodosztályra, ha az sincs, akkor elsőre.
Jó sokáig kutakodott a „papírjai” közt a pénztáros, aztán közölte, van még négy másodosztályú helye.
– Nekem elég kettő.
– Miért nem akar négyet, elkel az magának!
– Köszönöm, de elég kettő.
– Én csak jót akartam. Négy helyen már aludni is lehet.
Kezdtem magam úgy érezni, mint a palira verhető turista. Lehet, hogy az egész csak az én hülye buzgóságom, és ezt használnák ki, és félig üres lesz a vonat. De ha már itt vagyok, kettőt veszek. Lesz, ami lesz. Mindezek után visszasétáltunk gyalog a San Marcóra, a zegzugos sikátorokon keresztül. Megcsodáltuk mégegyszer a Canala Grandét, a Rialtót az üzleteivel.
– Most akkor elmehetünk gondolázni.
Oda is mentem az egyikhez és megkérdeztem, mit kér egy ilyen mutatványért.
– Nyolcvan dollár – felelte szemrebbenés nélkül.
– Quvanta lira? /hány líra/
– Dollár – ismételte. Próbáltam alkudni, de hetven után nem engedett egy koszos buznyákot sem, esküdözött az összes szentre, hogy már ez is micsoda veszteség neki.
Na akkor tényleg gondoljatok másra. Ennyi pénzt nem adok ki egy lélekvesztőre. Még képes és bead az Ólombörtönbe, hiába zárták már be.
– Miért nem megyünk gondolázni, hiszen ebben állapodtunk meg.
– Andikám, gondolj másra. Ezek olyan szemtelenek, mint a legelszántabb jeruzsálemi arab kereskedők. Alku, alku, aztán utánunk fog jönni, hogy mégis mennyit adok.
De nem úgy lett, a gondolás nem jött utánunk és inkább másra gondolt, ahogy mi is. Aztán kiszúrtam egy táblát, hogy taxi.
– Na gyere, ezt megnézzük. A taxi csak nem drágább, mint a gondola.
Jött is a motorcsónak, vezetője megkérdezte, hová akarunk menni.
– Vigyen el minket a régi Gettóhoz, lehetőleg úgy, hogy közben csinál egy kis túrát is. Canale Grande, a Sóhajok hidja, stb.
– Szálljanak be!
– Egy pillanat, először alkudjunk meg.
– Húsz dollár? – kérdezte.
– Tizenöt – mondtam én.
– Jöjjenek.
Lepengettem neki a 15 dollárt és indultunk is. Egész úton még ingyen idegenvezető is volt, mert mutogatott és beszélt, mint egy magnetofon.
– Na látod – mondtam. – Ez is van olyan kényelmes, mint a gondola. És még mesél is közben mindenfélét. Majd jövünk még Velencébe máskor is.
– De miért dollárban számolnak, amikor itt líra van?
– Tudod, az a zöld–hasú papír itt ritkaságszámba megy, és sok a „műgyűjtő”, meg nagy a kereslet az után a papír után… Még szerencse, hogy nálunk minden lepedőméretű. Ez valahogy nem élvez akkora keresletet.
Megérkeztünk a régi Gettóhoz. Emberünk még elmagyarázta, hogy mi is volt ott /ezt nélküle is tudtam sajnos/, és ajánlott pár jó tavernát is a környéken, ezek címeit a kezembe nyomta. Még meghagyta, hogyha bármelyikbe megyek, mutassam meg a kártyát, mert kedvezményt adnak.
– De nagy rablók ezek, a fene egye meg. Igazi maffiózók. Egyik a másiknak küldi a turistát, aztán osztoznak. Egyik a másikat segíti, na persze előre kialkudott bérért.
Határozottan ügyesek!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Avi Ben Giora.
