Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 8.

Nyomtatás

Tizennyolcadik fejezet,
melyben Pinocchio újra találkozik a Rókával és a Macskával, és elmegy a Csodák mezejére velük, hogy elvesse négy aranyát a földbe…

Képzeljétek, a jó Tündér vagy fél órán át hagyta sírni, pityogni Pinocchiót megnyúlt orra miatt: azért viselkedett ilyen szigorúan, hogy megleckéztesse, hátha így elhagyja a rosszaságot, a hazudozást. Ám látva Pinocchio könnyes szemeit, megszánta a bábut, és hozzáfogott, hogy lecsipegesse, visszab?völje az orrát eredeti méretére.
„Te olyan jó vagy hozzám, Tündérem! – mondta a bábu végül, megtörölve szemét. – „Én is jó akarok lenni hozzád.”
„Ha valóban így van – mondta a Tündér -, „és velem szeretnél maradni, legyünk testvérek hát!”
„Szívesen veled maradnék… De apácskámmal mi lesz?”
„Gondoltam én már erre. Apácskádat már mindenr?l értesítettem, idehívtam, és miel?tt leszáll az este, itt is lesz!”
„Igazán? – kiáltotta Pinocchio és hatalmasat ugrott örömében. – „Akkor Tündérkém, engedd, hogy elébe menjek, mihamarabb szeretnék találkozni vele. Az idejét nem tudom, mikor csókoltam meg utoljára ráncos arcát a jó öregnek, aki annyit bánkódott miattam!”
„Jól van, menj, de vigyázz, nehogy eltévedj! Egyenesen menj az erd?n át, ne térj le az útról, és akkor biztosan találkozni fogsz vele!”
Pinocchio azonnal indult: alig ért az erd? széléig, és máris futni kezdett, sebesen, mint egy ?zike.
Futott egy darabig, aztán mikor az Óriástölgy környékére ért, hirtelen megtorpant: neszt hallott a s?r?b?l. A következ? percben megjelent az úton – mit gondoltok, ki? A Róka meg a Macska, vagyis két útitársa, két cimborája, akikkel együtt vacsorázott a Vörös Rák fogadóban.
„Nicsak, a mi kedves Pinokkió barátunk!” – kiáltott föl a Róka, és megölelte, megcsókolta. – „Hogy kerülsz te ide?”
„Hogy kerülsz te ide?” – ismételte a Macska.
„Ó, ez hosszú történet.” – mondta a bábu. – „De szép rendben elmesélhetem. Azzal kezd?dik, hogy a múlt éjszaka, mikor otthagytatok a fogadóban, rablógyilkosokba botlottam az úton.
„Gyilkosokba? Ó, te szegény! És mit akartak?”
„ El akarták rabolni az aranyaimat.”
„Gyalázatos!” – mondta a Róka.
„Gyalázatos!” – ismételte a Macska.
„Én persze futásnak eredtem” – folytatta a bábu -, „?k folyton a nyomomban: végül aztán utolértek, és fölakasztottak erre a tölgyre itt.”
És Pinocchio rámutatott a Nagy Tölgyre, mely ott állt kétlépésnyire t?lük.
„Hát ez szörny?!” – sopánkodott a Róka. – „Micsoda elvetemedett világban élünk! Hol lelhetne menedéket a magunkfajta tisztességes ember?”
Mialatt így beszélgettek, Pinocchio észrevette, hogy a Macska a jobb mells? lábára sántít, és be is van bugyolálva a lába, mint a sebesülteké.
„Mi történt a lábaddal?” – kérdezte részvéttel a bábu.
A Macska felelni akart valamit, de csak zavaros dadogás lett bel?le. Akkor aztán a Róka gyorsan közbevágott:

„Túlságosan szerény a mi barátunk, azért nem felel a kérdésre. Majd én elmondom helyette a dolgot. Tudd meg tehát, az történt, hogy egy órája egy vén farkassal találkoztunk az úton; majd éhen veszett szegény pára, és valami kis alamizsnát koldult tõlünk. Csakhogy nekünk egy halszálka nem sok, annyi ennivalónk sem volt. Mit tett erre az én h?s lelk? barátom? Odaadta a farkasnak a fél mancsát, hogy el ne pusztuljon az éhségt?l!” És a Róka egy könnycseppet törült ki a szeméb?l miután a megható történetet elbeszélte.

Pinocchió is er?sen meghatódott, odalépett a Macskához, és a fülébe súgta:

„Ha minden macska hozzád hasonló lenne, ugyancsak jó dolguk lenne az egereknek, cincoghatnának bátran.”

„És most mit keresel errefelé?” – kérdezte a bábutól a Róka.

„Várom a papámat, ki bármely pillanatban erre jöhet.”

„Hát az aranyaid?”

„Itt van majdnem mind a zsebemben: illetve csak négy van itt, az ötödik ott maradt a Vörös Rák fogadóban.”

„És nem gondolod,  hogy a négyb?l holnap reggelre ezer vagy kétezer lehetne! Miért nem fogadod meg a tanácsunkat? Miért nem veted el a pénzedet a Csodák Mezején?

„Ma ez lehetetlen! Holnap viszont szívesen veletek megyek.”
„Holnap már kés? lesz.” – mondta szomorúan a Róka.

„Miért?”

„Mert azt a mez?t megvette valami nagy uraság, és holnaptól fogva tilos odamenni, és  pénzt ültetni rajta.”

„Milyen messze van innét az a mez??”

„Legföljebb ha két kilométerre. No, velünk jössz? Fél óra alatt odaérünk; mindjárt el is vetheted a négy aranyat, pár percre rá leszüretelheted a kétezer aranyat, és estére dagadt zsebbel térhetsz vissza. Jössz hát velünk?

Pinocchio habozott, késett a válasszal, mert eszébe jutott a jó Tündér, az öreg Dzsepetto, meg a Szóló Tücsök figyelmeztetése; aztán végül is úgy tett, ahogy az oktalan gyerekek szoktak ilyen helyzetben. Bólintott a csábító ajánlatra, és kijelentette:

„Gyerünk hát: veletek tartok!”

Mentek, mendegéltek, félnapi vándorlás után egy városba értek, úgy hívták, hogy Tökfejcsalók városa.
Attól fogva, hogy kapuján beléptek, Pinocchio nem gy?zte a fejét kapkodni ámulatában. Az utcákon kopasz kutyák ásítoztak éhükben, p?rére nyírott juhok dideregtek, pucér kakasok koldultak, a nyomorultaknak mintha a tarajukat is leborotválták volna. Szegények egy szemecske gabonát koldultak minden sarkon. Lepkéket lehetett látni, ide-oda csúszkáltak a földön, nem tudtak repülni, mert eladták hímporos szárnyukat; más sarkokon pávák kuporogtak szégyenkezve, mert nyoma sem volt legyezõs farkuknak. ?k is eladogatták a szivárványszín? farktollaikat. Mindenütt lúdb?rös ebek, tollukfosztott madarak: egy sereg pórul járt, éhes koldus. Id?nként szemérmesen félrehúzódtak, és utat engedtek egy-egy pompás hintónak. Az egyikben egy ravasz róka pöffeszkedett, a másikban egy tolvaj szarka parádézott, a harmadikban egy alaposan meghízott kesely? kevélykedett.
Pinocchio álmélkodva nézel?dött, aztán azt kérdezte:
„És a Csodák mezeje, hol van?”
„Itt, két lépésre.”
Átértek a Város túlsó oldalára, kimentek a városkapun, aztán megálltak egy réten, mely – szó, ami szó – egyáltalán nem t?nt csodálatosnak, olyan volt, mint bármely közönséges mez?.

„Megérkeztünk.” – mondta a Róka a bábunak. – „Ez a Csodák mezeje. Most hajolj le, kaparj lyukat a földbe, és tedd bele az aranyaidat!”
Pinocchio szó nélkül engedelmeskedett. Megásta a lyukat, beletette a négy aranyát, és szépen rájuk húzta a kiásott földet.

„Most még meg is kell ám öntözni!” – mondta a Róka. – Ott a malomárok, abból hozhatsz vizet. Egy vödör elég lesz.”

Pinocchio elsétált a malomárokhoz, és mert nem volt vödre, lehúzta a cipõjét, abban hordta a vizet az öntözéshez.

„Kell még valamit csinálni?” – kérdezte végül.

„Semmit.” – mondta a Róka. – „Most elmehetünk. Te húsz-huszonöt perc múlva visszajössz majd, akkor találsz itt egy kihajtott fácskát, ágai tele lesznek arannyal.

Szegény bábu csak úgy repesett az örömt?l, a reményt?l. Nem gy?zött hálálkodni a Rókának meg a Macskának, és szép jutalmat ígért nekik.
„Csakhogy mi nem jutalom reményében tettük, amit tettünk!” – mondták a gazfickók sértetten. – „Vedd tudomásul végre, hogy éppen elég jutalom nekünk az öröm, hogy megtaníthattunk arra, hogyan lehet meggazdagodni munka és fáradság nélkül.

„Munka és fáradság nélkül.” – ismételte a Macska.

Azzal elbúcsúztak Pinocchiotól, szerencsés szüretet kívánva neki, és elballagtak.

Tizenkilencedik fejezet,
melyben Pinocchiótól ellopják a négy aranyat, és kap helyébe négyhavi börtönt…

Pinocchio visszament a városba, és kezdte számolni a perceket, alig várta, hogy indulhasson újra a Csodák mezejére szüretelni. Kivárta a húsz percet, de többet egy minutával se bírt.

Miközben ment, szíve er?sen dobogott, akkora lármával, mint egy falióra – tik-tak-tik-tak – és minden erejét össze kellett szednie, hogy annak rendje és módja szerint lépegessen, ne pedig rohanjon, mert a legszívesebben repült volna. Lépkedett hát a Csodák mezeje felé, és közben így töprengett magában:

“És ha ezer helyett mégis kétezer aranyat találok az ágakon? Vagy kétezer helyett ötezret? Vagy – netán – ötezer helyett százezret? Hej! Be szép uraság válik bel?lem akkor! Gyönyör? palotát vennék magamnak, ezer falovam lesz benne, ezer istállóban tartom majd azokat, mindnek külön istállója lesz, hogy kedvemre kijátszhassam magam végre. Pincémben hordókban áll majd az alkörmös meg a rózsalik?r, meg a többi finom ital; könyvtáram is lesz, de a végtelen polcokon könyvek helyett csupa cukrozott gyümölcs, torta, habos sütemény, mandula, dió, mogyoró lesz!”
Így ábrándozva kiért a mez?re; megállt a szélén, és körülnézett, merre lehet az aranytól roskadozó fa.
De hiába meresztette a szemét: nem volt sehol, semmi. Megtett száz lépést el?re: semmi. Ment másfelé: semmi. Most már aztán szaladt oda, ahol a gödröt ásta, ahová az aranyait ültette. Bizony ott sem volt semmi.

Erre már gondolkodóba esett, és elkezdte a fejét vakarni, avval sem tör?dve, hogy az illemtanok szerint az ilyesmi illetlen dolog.

Hirtelen harsány nevetést hallott, megfordult, és az egyik fán egy nagy papagájt látott, amint éppen tollászkodott, illetve kapirgálta magát a cs?rével, mert tolla alig volt.

„Hát te meg mit vihogsz?” – förmedt rá dühösen Pinocchio.

„Nevetnem kell, mert megcsiklandoztam magam a szárnyam alatt.

Pinocchio lenyelte válaszát. Odament a malomárokhoz, vizet mert a cip?jébe, és megint öntözgetni kezdte a talajt, ahová elásta az aranyait.

Ekkor újabb nevetés harsant, még az el?z?nél is szemtelenebb, éles hangja felverte a mez? csöndjét.

„Hallod-e, te neveletlen Papagáj!” – kiáltott föl dühösen Pinocchio. – „Megmondod végre, min nevetsz?”

„Nevetek az olyan fajankókon, akik minden ostobaságot készpénznek vesznek, és hagyják, hogy minden ravaszabb fickó túljárjon az eszükön.”

„Csak nem rólam beszélsz?”

„Bizony rólad, szegény Pinocchio, mert amilyen tökkelütött vagy, azt képzeled, a pénzt is csak úgy el lehet ültetni, mint a paszulyt, aztán térülsz- fordulsz, és máris terem. Valamikor én is azt hittem, de meg is adtam az árát. Ma már tudom – sajnos, túl kés?n! -, hogy a tisztességes pénzszerzéshez munka kell, akár a kezünk, akár az eszünk munkája, de mindenképpen munka.

„Nem értelek!” – dadogta Pinocchio, és ijedtében reszketni kezdett.

„Várj, majd megmagyarázom!” – folytatta a Papagáj. – „Mialatt te bent jártál a városban, a Róka meg a Macska visszajött ide a mez?re, kiszedték az elásott pénzedet, azzal – uzsgyi! – elszeleltek. Ütheted bottal a nyomukat.”

Pinocchionak leesett az álla, hinni sem akarta, amit a Papagáj mondott; nekiesett a frissen öntözött földnek, és a tíz körmével kaparta, ásta; már olyan mély gödröt ásott, hogy egy szénaboglya is belefért volna, de a pénzének még mindig nem akadt nyomára.

Akkor aztán elfogta a kétségbeesés; visszaszaladt a városba, rohant egyenest a bíróságra.

Egy tiszteletre méltó öreg majom volt a bíró, egy Gorilla: nagyon tekintélyesen hatott a fehér szakállával meg a szemüvegével, igaz, hogy a szemüvegben nem volt üveg, mégis mindig a szemén kellett viselnie, mert az öreg majom szembajban szenvedett.
Pinocchio részletesen el?adta, hogy járt, mint járt, miként esett áldozatul a két furfangos gonosztev?nek; megmondta a nevüket, sõt még azt is, mirõl lehet fölismerni azokat.

A bíró nagy jóindulattal végighallgatta a panaszt, id?nként élénk részvétet mutatott a pórul járt bábu iránt, és néha méltatlankodva a fejét csóválta.

„Értem, értem!” – dünnyögte végül. – „Most már csak egy jelentéktelen kis apróságot kell tisztázni: annak a négy aranynak az eredetét. Nem mondanád meg, fiacskám” – kérdezte nyájasan -, „miféle munkával kerested a pénzedet?”

– Hogy mi-mi-miféle mu-mu-munkával? – hebegte Pinokkió.

Kezdett volna ötölni-hatolni, magyarázkodni T?znyel? mesterrõl; de akkor azt is el kellett volna mondania, hogyan került a bábszínházba; és mivel a bábszínházba úgy került, hogy iskola helyett elcsavargott, jobbnak látta, ha err?l nem beszél, így hát csak nyögött, dadogott, míg a bíró hirtelen meg nem rázott egy cseng?t.

Nyomban megjelent két hatalmas juhászkutya, zsandárnak öltözve.

A bíró rámutatott Pinocchióra, és így szólt hozzájuk:

„Ett?l a szegény ördögt?l ellopták a négy aranyát, ami nagy baj; de még nagyobb baj, hogy nem tudja megmondani, honnét szerezte a négy aranyát. Fogjátok tehát, és vigyétek gyorsan a dutyiba, hadd gondolkozzék rajta, hátha ott majd eszébe jut!”

Pinocchio tiltakozni akart, fellebbezni az ítélet ellen, de nyikkannia sem lehetett: a két kutyazsandár megragadta a nyakánál és a hóna alatt,  és elvonszolta. Még a száját is befogták, nehogy fölösleges lármát üssön, és bedugták a dutyiba.

Négy kerek hónapig kuksolt a tömlöcben, négy hosszú hónapig a szerencsétlen. És bizonyára tovább is ottfeledték volna, ha nem siet segítségére a szerencse. Tudnotok kell, hogy az ifjú Császár, aki Tökfejcsalók városában uralkodott gy?zelmet aratott ellenségei fölött, és ebb?l az alkalomból hatalmas ünnepet rendezett t?zijátékkal, ló- és bicikliversennyel, és a nép örömujjongása közepette megnyittatta a börtönöket, és szabadon engedte a gazfickókat.
„Ha mindenki kiszabadult, én is ki akarok szabadulni!” – mondta Pinocchio a fegy?rnek.
„De te nem fogsz, mert nem jött ki a számod.”
„Már elnézést kérek, de én is egyszer? gazfickó vagyok, nem?”
„Hát ez igaz! – mondta a börtön?r, avval kinyitotta a börtönajtót, megemelte sapkáját, és hagyta, hogy a bábu kiszökkenjen az utcára.

– folytatódik –