Vandra Attila : Az élet egy nagy dzsungel 9/12 – Gy?löllek! Haza akarok menni!

Nyomtatás

9. Fejezet:                  Gy?löllek! Haza akarok menni!

Úgy t?nt, hogy az „Egy pillanatra se téveszthetjük szem el?l, amíg Bagira itt van a kórházban” végkövetkeztetés, mely Mrs. Scottnak és Lizzy apjának esti beszélgetését zárta, fölösleges aggodalomnak bizonyul. Lizzy elmaradhatatlan résztvev?je volt minden kötözésnek és kezelésnek, naponta többször is meglátogatta Bagirát, s beszélt hozzá, de sohasem ment túl közel a párduchoz. Egy hét múlva már csak az örök aggodalmaskodó anyai szív emésztette magát Bagira közelségét?l. „Érzem, itt valami nagy baj fog történni” -, hajtogatta. Még az se nyugtatta meg, hogy Bagira szabadon eresztésének tervezett napja rohamosan közeledett, hiszen a párduc rohamosan gyógyult.  

    Nyolcadik napon délután, apja és lánya társasjátékot játszottak, Mrs. Scott pedig a konyhában mosogatott, amikor két látogató érkezett.

    – Lizzy, egy kicsit beszélek a bácsikkal, ha befejeztem, folytatjuk, jó? Maradj addig itt a szobádban – kísérte az állatorvos a irodájába a két férfit.

    – A Calcuttai Nagycirkusz megbízottjai vagyunk. Hallottuk, hogy van egy fekete párducuk. Jó pénzért… – hallotta Lizzy, miel?tt becsukódott az iroda ajtaja.

    Lizzy pánikba esett. „Neeem! Nem szabad hagynom, hogy Bagirát tüzes karikákon át ugráltassák, s ostorral verjék! Jaj, mit tegyek?” Észrevette a szegen a kulcscsomót. Székre állva leemelte, s kiszaladt a ketrechez. Ott egy pillanatra megrettent, eszébe jutott az apai intelem, ám meghallotta, hogy apja a két cirkuszossal már a ház el?tt beszélget. Hangjukat hallotta, de szavaikat nem értette. „Ide jönnek, máris elviszik…” esett pánikba. Hirtelen elhatározással a lakatba dugta a kulcsot, elfordította, majd kitárta az ajtót.

    – Menj, Bagira, szaladj, menekülj! – szólt rá a párducra.

    A párduc meglepetten vette észre, hogy megnyílt a szabadság felé vezet? út. Ahogyan a párduc lassú léptekkel a küszöböt átlépte, Lizzy, hátát a ketrecnek vetve, maga elé húzta az ajtót. Ám a ketrec rácsain a párduc mancsa nyugodtan átfért. A párduc kilépett a nyitott ajtón, s a rács mögött álló kislányra nézett.

Eközben az apja kategorikus álláspontjával hamar lerázta a két látogatóját.

    – Mi gyógyítók vagyunk, nem keresked?k. F?leg állatkínzásra nem adunk e állatokat!

    – Gondolja meg, mennyi ideig finanszírozhatná a kórház m?ködését – próbálkozott tovább az egyik, aki láthatóan a f?nök volt kettejük közül.

    – Nem. Ez az utolsó szavam! Viszontlátásra – nyitotta ki az irodájának az ajtaját az állatorvos, s kikísérte a két vendégét. Ahogy a két férfi kitette a lábát a házból, azonnal visszament a lánya szobájába. Lizzynek h?lt helyét találta.

    – Lizzy! Hol vagy? Visszajöttem! – nézett be a konyhába. De ott csak a nevel?n? volt. Ekkor bepánikolt. Eszébe jutottak Lizzy elítél? szavai a cirkuszról, egy régebbi beszélgetésük során. Futott máris Bagira ketrece felé. Látta amint Bagira a ketrecb?l kilépve megfordul, két-három lépést tesz a kislány irányába.

    – Neee! Lizzy, neee! – üvöltött torka szakadtából, bár kiáltása döglött lóra patkó volt, hiszen Lizzy már kinyitotta a ketrec ajtaját. A párduc felkapta a fejét a kiáltásra, s a felé rohanó ember láttán, nesztelenül elt?nt az erd?ben. Gordon Jenssen-Kapoor felkapta a lányát, s berohant vele a házba. Félúton találkozott Rajjal, aki puskával közeledett rohanva.

    – Mi történt, sahib?

    – A fekete párduc… – kiáltott oda az asszisztensének, s ölében a gyermekkel elt?nt a házban. Ám Raj már bottal üthette a nyomát.

    – Meg?rültél? Hányszor mondtam, hogy az egy vérengz? fenevad? Ráadásul éhes! Fél óra múlva kellett volna enni adni neki! – Lizzy egy ideig megdöbbenten hallgatta az önmagából kikelve üvöltöz? apját, majd sírva fakadva a szobájába futott, s kulcsra zárta a szobájának az ajtaját. 

    – Gy?löllek! El akartad adni Bagirát a cirkusznak. Gy?löllek! Gy?löllek! Haza akarok menni!

    – Nem akartam eladni! Kiadtam az útjukat – ám ezt Lizzy nem hallotta. Befogta a fülét, hogy ne hallja, amit az apja mond, s csak kiabálta:

    – Gy?löllek! Haza akarok menni!

    – Ne haragudj! Nagyon megijedtem. Féltelek… Nagy veszélyben voltál. Nagyon nagy veszélyben.

    – Hagyj békén! Menj el! Haza akarok menni Anyuhoz! ? szeret, nem úgy mind te!

    Az apja abbahagyta a magyarázkodást és bement az irodájába. Az ajtóból visszafordulva szólt oda a nevel?n?nek:

    – Mrs. Scott, kérem, próbálja megnyugtatni.

    – Mr. Jenssen-Kapoor, megpróbálom megnyugtatni, de jegyezze meg, hogy az apaságból nem lehet szabadságot venni, s?t még cigarettaszünet sem jár, amikor megijed t?le!

    Amikor Mrs. Scott felkelt, Gordon Jenssen-Kapoort a nappaliban találta. Karikás szeme a semmibe meredt, megtörten ült a fotelban. Még akkor se nézett fel, amikor kattant az ajtókilincs.

    – Megbuktam, Mrs. Scott. Jóslata beigazolódott. Néhány nap alatt egy hatéves gyermek apjává feln?ni az „mission impossible”*. Hogy is mondta? „De hétévnyi bepótolnivalója inkább egy veszélyforrás, mint egy el?ny, amely megkönnyíti, hogy jó apa legyen.” Tényleg az volt. Már-már azt hittem sikerülni fog. Túl jó apa akartam lenni, s belebuktam.

    – Szerintem nem bukott meg. Több éles konfliktuson van túl, például amikor Bagira megérkezett…

    – Honnan tudja, hogy akkor mi történt? Hiszen nem is volt ott! Akkor szerencsém volt. Ma sem tudom, hogy mit?l…

    – Jók az apai ösztönei. Kevés férfi képes arra, hogy akkor, amikor félti a gyermeket, s szabályokat akar neki felállítani, akkor az érzelmeir?l beszéljen. És sikeresen.

    – De a „nehéztüzérség” el?tt megbuktam. Pedig az a vád alaptalan volt. Nem akartam eladni. Elküldtem ?ket, de nem hitt nekem – szökött az igazságtalanságtól könny a férfi szemébe.

    – Olyan, mint egy durcás, sért?dött kisgyermek. Meghátrál az els? igazi nagy kihívás el?tt? Kényelmes csak vakációs apukának lenni! Vállalva, hogy a lánya csalódjon önben. A lánya, aki el fogja veszteni az édesanyját, az apját is elveszti most?

    – Ha jó apja akarok lenni, akkor beismerem, hogy megbuktam. Ez a minimum, amit kötelességem megtenni érte. Ez itt egy veszélyes dzsungel, amelyt?l képtelen vagyok megvédeni. Vérszomjas vadak leskel?dnek itt minden bokor mögött! S én még ide is hordom ?ket! Képtelen vagyok megvédeni t?lük! Inkább legyek rossz apa, inkább csalódjon, minthogy egy fenevad fogai közt végezze! Calcuttába megyek, és megveszem a repül?jegyet önöknek – állt fel.

    – Gyáva!

    – Inkább az legyek, mint… – de nem mondta ki, hogy mi. Kifordult az ajtón, beült a terepjáróba, s elhajtott.

    Alig t?nt el a terepjáró a kanyarban, megjelent Lizzy.

    – Miért akarta eladni Bagirát? – folytatta az esti elromlott patefon-lemezét.

    – Kérdeztem az este is, hogy honnan vagy annyira meggy?z?dve, hogy el akarta adni? Ma reggel elmondta nekem, hogy elküldte a cirkuszosokat. Nagyon fájt neki az hamis vád.

    Lizzy nagy szemeket meresztett.

    – Akkor én fölöslegesen…

    – Kockáztattad az életedet. S édesapád nagyon megijedt… – „Vajon jól tettem, hogy ezt most megmondtam neki? Nem könnyebb lett volna az elválás, ha haragban mennek el? Most olyan lesz, mintha elkergetné”, hasított be Mrs. Scottba a kétely.

    – Bocsánatot akarok kérni – mondta Lizzy legörbült szájjal.

    Mély hallgatás volt erre a válasz. Mrs. Scott nem tudta, mit válaszoljon. Elhagyta a máskor mindig éber pedagógiai érzéke.

    – Hol van apu, Mrs. Scott?

    – Elment repül?jegyet venni – válaszolta a nevel?n?, miután felmérte, hogy hiába tagadná az igazságot, az azonnal kiderülne, amint Lizzy apja megjelenik.

    – Elküld? Nem kellek neki? – fakadt Lizzy remeg? szájjal, majd futásnak eredt. Mrs. Scott látta, amint leül Bagira volt ketrece el?tt. Habozott utána menni, mert nem tudta mit mondjon. A „Nem akarja, hogy veszélyben légy” ugyanaz, mintha azt mondaná: „Nem kellesz neki, mert nem fogadtál szót, s veszélybe sodortad magad”. Habozását a telefon csörgése szakította meg. Miss Peddington szokatlanul korán jelentkezett, hiszen ebben az órában még kora hajnal is alig volt Angliában.

    – Rossz el?érzetem van. Nem bírtam aludni – hangja er?tlen volt, de izgatott.

    – Mr. Jenssen-Kapoor elment repül?jegyet venni.

    – De mi történt? – kérdezte Miss Peddington szinte sikítva.

    Mrs. Scott elmesélte a tegnap történteket. Míg mesélt, viszont furcsa érzés kerítette hatalmába. Hiányérzete volt. Az eddig kritikus, az apával állandóan elégedetlen, a kislánya lelkében való els?bbségért féltékeny Miss Peddington nem szakította félbe vádözönnel a mesélést. Hiszen az apában csalódó kislány szívében joggal nyeri vissza ezáltal az els? helyet. Gy?zött volna lelkében a racionalitás, a kislány érdeke, hogy megfelel? apára leljen? Nem, itt valahogy másról kell legyen szó… A kétely akkor vált bizonyossággá, amikor még az apjában csalódott Lizzy se váltott ki vádözönt az anyjából. Mintha nem örvendene a hazatértének. De hát ez képtelenség. A naponta elhúzódó telefonbeszélgetések jó fokmér?i voltak annak, hogy mennyire szenved Miss Peddington a lánya hiánya miatt.

    – Ne hozza haza… Találjon ki valamit – Miss Peddington hangja szenved? volt. Nem azt mondta, hogy ne jöjjenek el Indiából. Csak azt, hogy ne menjen haza vele… Úristen… Ekkor állt össze egyetlen képpé az eddigi töredéksejtések mozaikja.

    – Ugye, Miss Peddington, nem akarja, hogy Lizzy haldokolni lássa?

    – Még feln?tt koromban is megálmodtam édesanyám haláltusáját, pedig én kamasz voltam már akkor. Meg akarom menteni ett?l. Ne úgy emlékezzen rám.

    Mrs. Scott nem tudott válaszolni. A vonal megszakadt. S a telefon alaphangja nem jött vissza. Süket volt a vonal.

    Raj lépett be.

    – Mrs. Scott, mi kimegyünk, hogy l?jünk valamit ebédre. Mahatma itt marad. Nem ülünk sokat, az állatokat meg kell etetni, néhányat újra kell kötözni, és a többi.

    – Rendben.

    „Mit mondjak a kislánynak?” – törte a fejét. Kinézett. Lizzy még mindig ott sírdogált a Bagira ketrece el?tt a földön ülve. Roger, a ház?rz? kutya hirtelen felugrott, s szokatlanul dühödten ugatva t?nt el a ketrecek mögött.

    – Nyughass, Roger! – szólt rá Mahatma. Mrs. Scott hallotta, amint a kutya után szalad. Roger ugatásának egy feldördül? lövés vetett véget. A nevel?n? hallotta, amint Mahatma veszekedik valakivel, majd egy zuhanó test hangja vetett véget Mahatma hangjának is. Mrs. Scott kétségbeesetten futott Lizzy felé. A kislány is ijedten felugrott, de hirtelen nem tudta, merre szaladjon. Amikor észrevette, a két fegyveres férfit futásnak eredt, de az egyik gyorsabb volt.

    – Hagyják békén! – szaladt oda Miss Peddington, de a puskatussal az arcába kapott ütést?l összeesett.