A tegnapi ital maradt meg bel?led,
amit az ismeretlen lépcs?házban ittunk,
mikor bezárták a házat, és se ki- se be,
de hisz bent voltunk,
jobban, mint bármikor életünkben.
Sosem nyitják ki azt a lépcs?házat,
sárga és kék fények váltakozása
sejtelmes körbe üvegtéglásat,
aminek tetején húztuk meg magunk.
Én halálvirágnak hívtalak magamban,
Schnitzlert olvastál, Mannt, és Hofmannsthalt,
és vonzódtam hozzád, Kafkához
Balázzsal, Bartókkal, fiatal Lukáccsal
mint múltam végs? darabjához,
amin túl csak a halál.
Ilyen szép mellei N?nek! – de engem
a versek érdekeltek, nem is a fölhozatal,
és elkápráztatott ?szinteséged,
amivel ott szúrtál-vágtál,
ahol ildomos n?nek tán nem szabad.
Írisz, ha rózsa tövisét hordja.
Irigy vagyok, rosszindulatú,
kicsinyes, félm?velt – mondtad
fejedben a fél világirodalommal,
sötét hangod, elharapott mondataid
csönddel terhes Jugendstilt idéztek
és dekadenciát, megalkotottat.
És most harminc év teltével
mit is mondjak… – belehaltam abba,
ahogy voltunk, voltam, lehettünk volna,
minden mozdulatunk a hiábavalóság vonta,
alföldi predestinált talán úgy jobb ha?
De életb?l is vagyok,
egyetlen kísérlet a magam helyén,
túl nagykamasz kornak világvégéjén,
mert azon túl is van,
ahová csupán a kíváncsiság vihet,
nem az egész-, de a teljességvágy.
Nem kérem, fogadj vendégnek, átutazó,
nyelved már nem az én beszédem ?re,
és magad sem vagy félszeg tudásom metsz?je,
hálát hiába próbálnék
szerelemnévvel nyakadba keríteni,
egykori múzeumom ?re. Hajnalodik.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:59 :: Petz György
