H.Pulai Éva : 130 éve született Móricz Zsigmond

2009.07.25. H.Pulai Éva Hírek 9
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás
Ã?ró, újságíró, szerkeszt?, a 20. századi magyar realista prózairodalom legismertebb alakja.

 

Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. június 29. – Budapest, 1942. szeptember 5.): író, újságíró, szerkeszt?, a 20. századi magyar realista prózairodalom legismertebb alakja.

 

„Íme itt állunk és beszélünk ezen a gyönyör?ségesen zeng? magyar nyelven Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben. Beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérekt?l. […] S íme, mégis itt vagyunk! […] Ittvagyunk itthon, Európa kell?s közepén…”

Móricz Zsigmond beszéde Tiszacsécsén (1929

 

Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén. Édesanyja Pallagi Erzsébet, aki papleány volt, édesapja igazi, kemény ötholdas magyar parasztember: Móricz Bálint földm?ves, építési vállalkozó, aki egy ideig módos parasztgazdának számított. Anyai nagyanyja özvegy Pallagi Józsefné Nyilas Katalin. Az édesapa vállalkozásokba fogott, ám üldözte a balszerencse, s így a család embertelen nyomorba került, Prügyre költözött. Móricz Bálint napszámosként tartotta el hét gyermekét, s oly keményen dolgozott, hogy felesége kívánságára az összes gyermeket taníttatni tudták.

 

Debrecenben kezdett tanulni, innen Sárospatakra (1894-97), majd Kisújszállásra került, ahol leérettségizett. Debrecenben teológiát hallgatott, majd jogra járt, Pesten bölcsészhallgató volt, ám egyiket sem fejezte be. Nagy élmény volt számára, hogy Négyessy László stílusgyakorlatain részt vehetett. Ezek az összejövetelek sok kezd? m?vész számára adtak biztos kiindulást és alapokat. Móricz itt találkozhatott többek között Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezs?vel, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal, Bánóczy Lászlóval, Oláh Gáborral, Benedek Marcellal.

 

 

1903-ban Mikszáth vonzására az Újság gyermekrovatának szerkeszt?je lett. A Kisfaludy Társaság megbízásából népdalgy?jtésbe kezdett, s 1903-5 folyamán Szatmár falvait járva rengeteg dalt, köszönt?t, találós mesét, játékot gy?jtött. Neki köszönhetjük a Kállai kett?s szövegét is. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugénia tanitón?vel, azaz Jankával. Három kislányuk maradt életben, kisfiuk meghalt. Janka 1925-ben öngyilkos lett.

 

 

Móricz Zsigmond Jankával (1905)

 

 

1908-ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár cím? novellája, azonnali hírnevet hozott, felszabadította benne a kortársaihoz viszonyítva páratlan élet- és élményanyagát. Sorra születtek sikeres regényei, elbeszélései. A háborúban haditudósító volt, életközeli bemutatást adott a katonasorsról (Például: A macska, Kissamu Jóska). Sokat várt az ?szirózsás forradalomtól, naiv hittel várta a Tanácsköztársaságot. Nyárra kiábrándult, ártatlanul meghurcolták, úgy érezte, félreismerték.

 

1912-ben házat épített Leányfalun, kezdetben a nyarakat töltötte ott, 1936-ban végleg oda költözött.

 

Csupa rokon, csupa rokon az egész világ. Mindenkinek van egy szegény rokona, akit el lehet helyezni, azok aztán, ha már benne vannak az állásban, semmit se csinálnak, se gondolatuk, se szorgalmuk tovább nincs… Én halálos ellensége vagyok a rokonoknak. Ez a rákfenéje az egész magyar életnek.

Rokonok (részlet)

 

1929-33 közt együtt szerkesztette a Nyugatot Babitscsal, ám ellenkez? szemléletük miatt otthagyta ?ket. 1939-t?l a népi írók atyjaként a Kelet népe szerkeszt?je lett. 1937-ben szakított második feleségével, Simonyi Máriával is. 1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével, aki fogadott lánya lett. Az egykori lelencgyerekr?l mintázta Árvácskát azonos cím? regényében. A lány gyerekkori történeteib?l 28 novellát írt. Az író naplójából kiderül, hogy Csibe a szerelme-szeret?je volt.

 

Csibe és Móricz Zsigmond Leányfalun

1938

 

„Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá.

 

Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.

 

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekb?l üszök lett s a sértegetésekb?l füst és pára.”

Árvácska (részlet)

 

1942-ben halt meg agyvérzésben – örömében, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született, rosszul lett és pár nap múlva meghalt.

 

Móricz az íróasztalánál

 

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. A gondolkodástörténetben a görög Theokritosztól Vergilius Georgicáján és bukolikus költeményein keresztül az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. Az újkorban Rousseau er?síti fel ezt az érzést. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb. Azt a pillanatot ábrázolja novelláiban, mikor a falu, a vidék természetes közösségébe betör a külvilág és a civilizáció; paraszth?sei vagy küzdenek ez ellen, vagy behódolnak az új értékrendnek. A századforduló népszer? m?faja, a népszínm? még inkább feler?síti az egyoldalú faluképet: a falu a vidámság, a jókedv és a der? világa. Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeib?l zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi er?t meghaladó feladat.

 

Móricz ábrázolásában a falu – Ady szavával – a lelkek temet?je, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezet?dnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak érték?rz? és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt determinált h?sök ösztönélete kerül el?térbe, els?sorban a szexualitás. S mindez a stílusirányzat fotografikus és fonografikus h?ségével ábrázolódik.

 

Az 1909-ben megjelent Tragédia cím? novella címe m?fajt, illetve esztétikai min?séget jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó h?s küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének nekifeszül? akarat a tragédiák h?seit idézi, ezzel áll szemben az elérend? cél groteszk kisszer?sége, Kis János ki akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly kisszer? és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán biológiai–élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes motívuma (Egyszer jóllakni).

 

Az 1916-os Szegényemberek cím? novellában a paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. A névtelen katona 26 hónapos frontszolgálat után 28 napos szabadságra jön haza. Megpróbálja a lehetetlent, ennyi id? alatt el?teremteni családjának a tél átvészeléséhez szükséges pénzt. Ám hamar felismeri, hogy erre képtelen. A Vargáéknál elkövetett kett?s gyilkosság nem csupán és nem els?sorban a szociális nyomor következménye, hanem a háború tudatromboló hatásáé. A novella h?se nem tud eligazodni a szabad és a tilos, erkölcsös és erkölcstelen összekeveredett értékrendjében. Móricz emlékképekben idézi fel a háború borzalmait, s nyílt utalást is tesz a vétkesekre: “nem a muszka van a túlsó parton, a túlsó parton a gazdagok vannak”. A szentimentális és naturalista elemek váltakozása jelzi a f?h?s lelki–érzelmi gazdagságát, de a tudatban végbement pusztulást is.

 

A Barbárok (1931.) Móricz egyik legkiérleltebb m?vészi teljesítménye. Balladás hangon, népmesei motívumokat is felhasználva, tragédiát idéz? szerkesztéssel mesél el egy epizódot a rideg pásztorok életéb?l. Az els? rész, az els? szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, a második rész a fekete asszony igazságkeresése, a harmadik rész az igazságszolgáltatás. A m? két központi helyén a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a kulcsszó, barbárok. Móricz egy animisztikus, totemisztikus hitben él?, civilizáción kívüli világot mutat be, ahol a hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek. Veres juhászék világa nem erkölcstelen világ, mert az feltételezi a kanonizált erkölcsi normákat, azok ismeretét, hanem erkölcs nélküli. A vizsgálóbíró tényszer? és indulat nélküli kijelentése ennek regisztrálása. Ha van a m?nek társadalomkritikája, akkor az arra vonatkozik, hogy létezhet a XX. század ’30-as éveiben olyan része a magyar valóságnak, melyet nem érintett meg a civilizáció.

 

A férfi-n? kapcsolatot (a m?vekben visszatér? két n?típus: a szépasszony, aki inspirál, de pokolba is taszít; a jó asszony, aki óv, de a férfi nagyra tör? terveit gátolja) is elemz? dzsentri-regényei (Kivilágos-kivirradtig, 1926; Úri muri, 1928; Rokonok, 1932) az anekdotikus próza hagyományaihoz visszatérve, és azokat a klasszikus realizmus eszközeivel ötvözve mutatják be egy társadalmi réteg önfeledt mulatozás közbeni haláltáncát.

„Móricz fehér asztal mellé ülteti alakjait, azok egy sóhajtással ?zik a bánatot, eszik a húsokat, isszák a borokat, anekdotáznak, koccintgatnak, kedvük a hetedik mennyországig csavarodik, pedig siralomházban ülnek, a végzet szárnya suhog a fejük felett. Móricznál a muri mindig több a dzsentri puszta mulatozásánál. Élménykeresés is, a sz?kre szabott keretek tágítása. Ezért mutatta be bor mellett nemcsak a dzsentrit, hanem az országló fejedelmeket és a futó betyárt is. F?ként azokat, akik megrekedt álmukat fojtották a fizetett jókedv borába, hogy legalább csóvás kurjantásokban és dalokban lobogtassák fel lelkük kincseit. Nála a nagy muri egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is; a lelki verg?dés rajza.”

(Czine Mihály)

 

Az Úri muri kapcsán Kodolányi Gyula fogalmazta meg Móricz viszonyát a dzsentrihez:

 

„Ez a regény ökölcsapás. De simogatás is. Mert benne van minden sorában, hogy véreim, én is közétek tartozom, és nagyon sajnállak benneteket – magamat.”

 

A kiforrott Móricz-stílus legf?bb jellemz?je „a párbeszéd nagyfokú kedvelése, a kevés mellékmondat, a f?mondatokra épül? szövegépítkezés, amelynek függvénye a szabad függ? beszéd is.”

(Herczeg Gyula)

 

Móricz stílusa, nyelve eruptív erej?, „mint azé az emberé, aki hozzászokott, hogy váratlan vallomásokat tegyen vagy halljon.”

(Szerb Antal)

 

Móricz Zsigmond és Blaha Lujza

 M?vei

 

  • 1907 – Harmatos rózsa (regény, megjelent 1912-ben)
  • 1908 – Erd?-mez? világa (népmese-gy?jtemény)
  • 1908 – Judith és Eszter (novella)
  • 1908 – Hét krajcár (novella)
  • 1910 – Sári bíró (színm?)
  • 1910 – Tragédia (novella)
  • 1910 – Sárarany (regény)
  • 1911 – Az Isten háta mögött (regény)
  • 1912 – Boldog világ (állatmesék)
  • 1912 – A galamb papné (regény)
  • 1912 – Magyarok (elbeszélés)
  • 1912 – Tavaszi szél (novella)
  • 1913 – Kerek Ferkó (regény)
  • 1913 – Szerelem (színm?)
  • 1915 – Mese a zöld füvön (elbeszélések)
  • 1916 – Nem élhetek muzsikaszó nélkül (novella)
  • 1916 – Szegény emberek (novella)
  • 1916 – A t?znek nem szabad kialudni (novella)
  • 1917 – A fáklya (regény)
  • 1917 – Árvalányok (regény)
  • 1918 – Fortunatus (novellák)
  • 1918 – Vérben, vasban (novella)
  • 1920 – Légy jó mindhalálig (regény)
  • 1922 – Tündérkert (Erdély-trilógia I.)
  • 1924 – A vadkan (dráma)
  • 1924 – Búzakalász (regény)
  • 1924 – Pillangó (regény)
  • 1926 – Kivilágos kivirradtig (regény)
  • 1927 – A nagy fejedelem (Erdély-trilógia II.)
  • 1928 – Arany szoknyák (elbeszélés)
  • 1928 – Úri muri (regény)
  • 1929 – Forró mez?k (regény)
  • 1929 – Es?les? társaság (novella)
  • 1931 – Forr a bor(regény)
  • 1931 – Barbárok (novella) (hangoskönyv)
  • 1932 – Rokonok (hangoskönyv)
  • 1935 – A boldog ember (riportkönyv)
  • 1935 – A nap árnyéka (Erdély-trilógia III.)
  • 1936 – Bál (regény)
  • 1936 – Komor ló (elbeszélés)
  • 1936 – Rab oroszlán (regény)
  • 1937 – Betyár (regény)
  • 1938 – Míg új a szerelem (regény)
  • 1939 – Életem regénye (regény)
  • 1941 – Árvácska (hangoskönyv)
  • 1941 – Rózsa Sándor a lovát ugratja
  • 1942 – Rózsa Sándor összevonja szemöldökét
  • 1931 – A kondás legszennyesebb inge (novella)

 Írt verseket gyerekeknek is. Van aki nem emlékszik az Iciri picirire?

 

Iciri piciri

 

Hol volt
hol nem…
Volt egyszer egy
iciri piciri házacska;
ott lakott egy iciri
piciri kis macska.

 

Volt annak két iciri
piciri kis ökre,
rákaptak egy iciri
piciri kis tökre.

 

Csizmát húz az iciri
piciri kis macska,
hová lett az iciri
piciri barmocska.

 

Bejárta az iciri
piciri kis erd?t,
s nem leli az iciri
piciri tekerg?t.

 

Bejárja az iciri
piciri kaszálót,
s nem látja az iciri
piciri kószálót.

 

Rátalál egy iciri
piciri kis tökre,
bánatában iciri
picirit meglökte.

 

Felfordult az iciri
piciri tököcske,
benne a két iciri
piciri ökröcske.

 

Megörült két iciri
piciri ökrének:
Vége van az iciri
piciri mesének!

 

 

Kéziratban maradt verse:

 

KAIN

.

Mással magamat én nem védem
Csak hogy nyomorult vagyok:
l?jjetek le nyílt utca során
mint egy kutyát.

 

.

Olyan vagyok, mint te és te s ti mind,
olyan nyomorult:
azt érdemlem hát t?letek,
amit ti t?lem.

 

.

Csak: én élhetnék boldog boldogan
s magamra vállalom
a szenvedést: s miért?
a Mindenért! a Semmiért!

.

 

 

Viharvert arccal még egyszer körül
tekintek a boldog világon,
megrázom szilaj, üstökös fejem
s jöjjön a Halál.

.

1925. január 10.

 

M?vei feldolgozása filmeken

 

Szabó L?rinc: Búcsú Móricz Zsigmondtól (részlet)

 

„Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett, és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdekl?dött. ?t els?sorban az a világ érdekelte, amelyb?l jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földr?l. Nála, az ? leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam t?le emlékül. Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiz? diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelz? kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gy?jtötte a mézét, óriási összegez? volt.”

.

Ady Endre

Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

.

Rózsafa-vonóként nagy zöngés? húrhoz
Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.
Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
Adják át Móricznak ezt az én levelem.
A könnyes, áldott hang, aki általadja,
Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

 

.

Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond,
Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
Én-fajta versekben az ember nem kertel.
Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
Jól kezdett s elromlott, dics? háborúban,
Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

 

.

Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
Aszúra fog érni minden szép gerezded,
Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
És mégis siettél: meglep?dve vitted
Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek,
Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
Sok, most ébredez?, ó kitalálással.
És ha hébe-hóba talán másként véled:
Er?s vagy, mert er?s lelkedben az Élet.

 

.

Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:
Sári Bíró vallja és b?sz Túri Dani,
De ezerszer szebben, mert újabbról vallja
Gy?z?, nagy lelkednek minden kis zsivajja.
És ami benned él s el fog jönni hozzánk,
Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,
Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,
Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.
Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,
De mesekirályfik táltosai fújnak,
Ördög hordjon el már minden bolond verset:
Életet kívánunk, valószínüt, nyerset
S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,
Mi új Ludas Matyink többször visszaadja.

 

.

Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
Gondolom, te voltál ez a »másik« nálunk,
Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
Szóval: az Életet, mely t?lünk messze tünt,
Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.

.

 

Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:
Ma te vagy a tév? és jótékony gyermek,
Nyugat csapatjának keleti zászlója,
Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.
Néha kényesked?, de magyar hatalmú,
Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú,
Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás,
Szentírásos ember, kinek szent az írás.
Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,
Ma benned sarjadnak az ?s, magyar tövek.
Ha tán bolondítnál s igazi se volnál,
Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

. 

 

Téli Budapestnek kevés, vídám fája
Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja
S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja:
Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.
De engem szeressen: így üzenek neki
S jó, hogyha az embert ilyen is szereti,
Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál
S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

. 

 

Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
Készül, mert készítik, az én szemfedelem,
De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem.
Magyar sors-kockákon ez ígyen dönt?dött,
Mind összekerülünk közös mártir-h?sök
S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyör?ket írni.

  

Rippl-Rónai József: Móricz Zsigmond portréja

  • DISZNÓTOR

Édes apám már a bárddal csapkodta a fát. Szántalpat készített. Nappal megfaragta a fejszével nagyjából s este lámpavilág mellett a szobában végezte el a síma munkát.

Nekünk ez nagyon tetszett és nagyon csodálkoztunk, hogy édes anyánk nem örül neki. A forgács símán pattant s azzal mi a kemence el?tt nagyszer?en tudtunk játszani. Attól sem féltünk, hogy a szemünket kiveri, mert az a forgács, amit a bárd lecsap, már vékony és buborékos. Az ha meg is csap, nem fáj.

Mikor aztán a hosszú gerenda már szép síma volt, édes apám ráült, mint valami lóra, a két lába közé vette és vés?vel lyukakat ásott a hátába. Mi is ott ültünk sorra hárman-négyen, s lovagoltunk s csettintgettünk. A szoba jó meleg volt, a forgácsot mindjárt el lehetett tüzelni s a t?zhelyen egy fazékban kukorica f?tt. Szép szemes kukorica, tiszta vízben. Mikor az megf?tt, édes anyánk fakanállal szedett cseréptányérba s alig vártuk, hogy egy kicsit kihüljön, szedtük a kis tenyerünkbe s szemelgettük.

Boldog kis család volt, nyüzsgés, zsivajgás, csak ha valamelyik gyerek sírósan felvisított, akkor kiáltott ránk édes apám, hogy:

– Hallgassatok!

Kint hóvihar volt, ki se lehetett menni. Kutyánk nem volt, mert anyám azt mondta, a gyerekeinek se tud enni adni, nem a kutyának.

Egyszer csak nagy lábdobogás volt az eresz alatt. Nagy csizmákat vertek a száraz földhöz, vendégek jöttek.

– Ki az ördög már megint? – kérdezte édes anyám rossz kedvvel. De édes apám felnevetett.

– No, te szívesen látod a vendéget. Hátha egy malacot hoznak.

Ezen mi nagyon jót kacagtunk, gyerekek, mert ennél furcsábbat nem mondhatott volna édes apám. Nekünk ugyanis nem volt malacunk, se disznónk. Üres volt a disznóól és nagyon sajnáltuk, hogy az idén nem lesz disznóölés, pedig nagyon szerettünk a perzselésnél jelen lenni. Kis tüzeket csináltunk külön s harcoltunk egymással, hogy kinek van jobban ég? tüze.

A vendégek már a pitvarban dobogtak s már megismertük Pista bácsinak a morgását, korgását.

– No, nyissatok má ajtót, – kiáltott odaki s úgy vaktába megverte ököllel az ajtót. Biztosan nem lelte a kilincset.

Édes anyám kinyitotta az ajtót s két rettenetes nagy ember jött be, Pista bácsi, meg Dobos. Ez nem volt rokon, hát nem híjtuk bácsinak. Nagy fürtös guba volt rajtuk. Fekete nagy gubák s így behavazva olyanok voltak, mint a hóember.

Beljebb jöttek s leültek, egyik az ágy el?tt, másik a kemence el?tt. Rögtön el?keresték a pipát, megtömték, rágyujtottak s nézték az édes apám munkáját.

– Idebe kell ezt csinálni, te Gergely? – mondta Pista bácsi s köszörülte a torkát és nagyot köpött a forgácsba. – Engem a feleségem kiverne. Neked jobb feleséged van.

Édes anyám nem igen nevetett, inkább savanyúan mondta:

– Pedig ott jobban elférnének evvel a nagy gerendával.

Pista bácsi édes anyámnak unokatestvére volt, a faluban a legnagyobb gazdák közé tartozott s szótalan ember volt, csak ha egy kicsit ivott, akkor szeretett beszélgetni. Most beszédes kedvében volt.

Nagyon kedves este volt. Mulatságos volt, ahogy a nagy emberek gubájáról leolvadt a hó és csöppekben csorgott körülöttük a víz, mint mikor olvad az ereszr?l.

Mi tovább játszottunk, mert még korán volt lefeküdni, ?k meg beszélgettek. Édes apám nem igen zavartatta magát, szorgalmasan dolgozott s a forgács csak úgy pattogott a lyukakból, amit vésett.

Mikor ez a talp készen volt, még vés?vel virágot is csinált az orrára, olyant, amilyen a kapubálványokon van, akkor kivitte s behozta a másikat, azt is lebárdolta, legyalulta s elkezdte kivésni a lyukakat.

Már nem tudom, mit beszéltek, mit nem, de egy nagyon érdekes dolog történt. Az emberek csúfolták az apámat, hogy hogy farag. Erre azt mondta nekik édes apám:

– Ne ugassatok… Aki megcsinálja utánam, amit én, annak ingyen adom a szánat.

Fogadást kötöttek, ki tud százszor vágni a szekercével egy nyomba.

Mi gyerekek roppant kíváncsiak voltunk és boldogak, hogy ilyen nagyszer? dolognak lehetünk a tanui.

– Csakhogy aki erre vállakozik és elveszíti, az egy disznót ad.

A disznót sokalták, jó hosszú alkudozás után megegyeztek egy süld?ben. De annak szép süld?nek kell lenni, legalább negyven kilósnak.

Dobos nem vállalkozott rá, mert azt mondta, hogy ? nem kókler, hanem Pista bácsi ezermester volt és ? kötötte az ebet a karóhoz, hogy ? kétszázszor is belevág egy nyomba.

Nekivetkezett ingujjra, csak a lajbi maradt rajta s már annak is nekigyürk?zött, mikor édes apám hozzáfogott a virtushoz.

Apám úgy ahogy ült, fogta a kis szekercéjét, megsímogatta annak az élét, ráfujt, az ingén végigtörülte s belevágott a fába. Akkor elkezdte nyugodtan, tempósan csapkodni a baltát s mi olvastuk halkan:

– Egy, kett? három… tizenöt, tizenhat… huszonhárom, huszonnégy… – s így százig.

Édes apám ki volt pirulva s mikor a századikat is belevágta, de úgy, hogy a vágás alig volt nagyobb, mint mikor kezdte, akkor felugrott s eldobta a baltát. A balta majdnem leütötte a varrógép lábát. Édes anyám nagyon meg is rémült s lehajlott, a lámpát is letette a földre, úgy nézte, hogy nem törött-e el valami. Nem volt semmi baj.

Most Pista bácsi ült a helyére. De úgy keresztbe ülve nem tudott sehogyse elhelyezkedni, hát féloldalt ült a gerendára. Ezt se találta jónak, hanem egy kisszékre ült s úgy szembe a gerendával.

Elkezdett csapkodni, nem is tudtunk olyan gyorsan számolni.

– Egy, két, há, négy, öt, hat, hét…

Akkor Pista bácsi megállott s várt…

Megtörülte magát az ingeujjával s nevetett.

– Megájjatok csak, apátok ingyen adja a szánat.

Mi bíztunk benne, hogy nem fog sikerülni neki. Lélekzetvisszafojtva vártunk.

Pista bácsi felemelte a baltát s beleillesztette a vágásba, aztán újra kezdte még gyorsabban:

– Nyóc, kilenc, tíz, egy, két, hár, négy…

Újra megállott.

– Hó, ez nem gilt, – kiáltotta édes apám. – Ez nem egy nyomba van. Nem szabad megállani. Gazember kend.

– Hijnye a zistenit, – azt mondja Pista bácsi s újra kezdte:

– Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, húsz, egy, két, hár, négy, öt, hat…

Így ment harmincötig s akkor valahogy kiszaladt a balta a kezéb?l s mellé vágott.

– E semmi, – mondta, – harmincöt má megvót. Én nem vagyok ács, se pallér.

– Jó van, – azt mondja édes apám, – három hibát adok kendnek. Kezdd újra.

– Újra? Dehogy is kezdem, eszembe sincs. Folytatom. Örülök, hogy eddig megvan. Mennyi is? Harmincöt…

Nekidurálta magát, de mi gyerekek már nagyon boldogok voltunk.

– Menjetek hátrább, – kiáltott ránk édes apám… s mi kotródtunk nem igen messze, mert a szoba nagyon kicsiny volt. Szinte az ágy alá bujtunk.

– Öt, hat, hét, nyóc, kilenc, tíz…

– Negyven…

– Egy, kett, hár, négy, öt, hat, hét…

Így elment ötvenháromig, akkor megint mellé vágott.

Úgy megrémült, hogy a baltát ott felejtette, ahová vágta s csak nézte kimeredt szemmel.

– Nem baj, – vígasztalta apám nagylelk?en, – paraszttól ez is kurázsi… Vágd csak, vágd… Még egyet szabad tévedni.

Pista bácsi beleiszonykodott s a baltát felemelve újra elkezdett csapkodni s püff, a negyedik vágásnál megint félrement…

Erre aztán igazán nagy visítás és zsibongás lett.

Pista bácsi körülfogta fekete mord fejét s én úgy megijedtem, mikor a szeme az enyémbe ért, azt hittem, most fogja a baltát s kettéhasít vele…

Csakugyan fogta a baltát s elkezdte vágni a gerendát, ahogy bírta. Csak úgy hasgatta, vágta, rontotta.

– Nono, nono, – kiáltott kacagva édes apám, – az istenit a fejszédnek, elrontod a szánat.

Megkapta a baltanyelet a sógora kezében s elkezdtek körülötte dulakodni. A paraszt kétszer akkora volt, mint az apám s nem adta. De apám úgy rángatta, hogy a nagy ember egyszer csak végigesett a gerendák közt s a feje véres lett.

– Megöllek, – hörögte, – most mindnyájatokat megöllek.

Körülnézett valami szerszám után, de a keze csak úgy tétovázott. Mi elkezdtünk sivítani, rémülten és torkunkszakadtából s nem láttunk mást, csak azt, hogy apám és a paraszt ölre kapják egymást és csapkodják egyik a másikat a szobában az ágyakhoz. Mindakét ágy leszakadt, a dunnák kihasadtak, édes anyám a kezét tördelte s legnagyobb csudálkozásunkra a végén a két vereked? nevetve állott szét.

– Az istenit, mibül van ez a csepp ember, – törülgette magáról Pista bácsi az izzadtságot. – Nem gondoltam vóna.

Evvel leült a helyére, vállára húzta a gubát s kereste a pipáját.

Mikor láttuk, hogy nincs semmi baj, akkor mi gyerekecskék újra el?bujtunk az ágy alól s most már aztán kacagtunk és táncoltunk.

– Bizony komám, – mondta Dobos nagy flegmával, – a süld?t meg kell adni.

– Fogja ki magának, ha nem fél a feleségemt?l – mondta Pista bácsi.

– Elmehetek érte? – kérdezte édes apám.

– Akár most.

– Akkor jó. Akkor gyerünk.

– Ugyan nem bolondultatok meg, ebben a hóviharban, – szólt édes anyám, aki az ágyakat próbálta rendbehozni.

De bizony felöltöztek és elmentek.

Mi nagyon boldogok voltunk. Ilyen szép harcot még nem láttunk életünkben s újra meg újra elismételtük, mit csináltak.

Édes apám azonban nem jött vissza s édes anyám az ágyat nem tudta megcsinálni, sírva ágyazott nekünk az ágy helyén a földre.

Sok lárma és hajcih? után végre elaludtunk, de édes anyám fennmaradt egész éjjel s várta édes apámat.

Én felébredtem valamikor éjfél után s ijedten láttam, hogy édes anyám még mindig fenn van. Mindjárt sírni kezdtem, mert megijedtem, hogy talán édes apámnak valami baja lett, de anyám odajött hozzám s édes, csöndes hangján duruzsolva bíztatgatott, hogy nincs semmi baj, biztosan a gazdák elcsalták édes apámat a kocsmába, ahogy szokták, s ott isznak. – Áldomást isznak, – mondta.

Szépen el is aludtam, csak akkor ébredtem fel, mikor kint malacvisítást hallottam.

– Hallod, hallod! anyjuk! – verte az ablakot édes apám, – hozd ki a tálat, kést, mindjárt leöljük a disznót.

Erre aztán mind felébredtünk s ugráltunk fel az ágyból, egymást cibálva és ébresztgetve. Öltöztünk és mentünk ki.

Édes anyám el?tt még mindig égett a lámpa. Egész éjszakán keresztül varrt, mert sok munkája volt. A parasztlányoknak varrt ruhát.

Gyönyör? szép világos reggel volt. A hó síma volt és nagy utakat szántott a tetején az éjszakai vihar, ami úgy maradt, mintha selyemvégeket húztak volna ki fehéredni.

Ez volt a legszebb disznóölés, amit életemben értem. Mikor mi kimentünk, már égett a t?z a disznó felett. Olyan nagy lánggal égett, hogy nem birtunk eleget kacagni, amikor a pernyét elkaparta róla édes apám egy égett vég? faággal. Olyan kicsi fekete malac volt a t?z alatt.

De azért disznóölés volt. Csak mikor a hurkát f?zte édes anyám, az olyan vékony volt, mint a csigatészta s olyan gyenge volt, hogy a fazékban minduntalan kifakadt s kiömlött bel?le a kása.

1932

 

 

Küls? hivatkozások

 

Források:

  • Czine Mihály: Móricz Zsigmond
  • dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák III. osztálya számára 91-104. oldal (Korona Kiadó, Budapest 1992.)
  • Móricz Virág: Apám regénye. Budapest, 1953.
  • Hamar Péter: Móricz Zsigmond utolsó szerelme. Kairosz Kiadó,

    • wikipedia.org

    enciklopedia.fazekas.hu

    jelesnapok.oszk.hu

    mek.oszk.hu

     

     

     

    Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
    Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
    A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva