Nem Feri bácsi, a postás, hanem a postás, aki Feri bácsi. Az újságokat hordta ki falunkban az előfizetőknek, de vásárolni is lehetett tőle, méretes táskájában mindenféle napi-, heti- és havilap megtalálható volt. Biztonságosan közlekedett, gödröket kikerült, kátyúba nem ment, köveknek neki nem koccant, fehér botot nem hordott. Ugyanis Feri bácsi 100%-os vak volt.
Ha valaki kért egy újságot tőle, biztos kézzel emelte ki azt a többi közül. A pénzzel is ügyesen bánt, egyébként is ki lett volna az a lélektelen, aki becsapta volna? Sajnos mégis akadt egy ilyen!
Egy iskolánkba járó hetedikes nagylány. Nem lett volna ráutalva, heccből tette. Egy papír tízpengőst adott oda fizetésképp, ám tízforintost mondott be. Még kapott is vissza fémpénzekben vagy nyolc forintot.
Feri bácsinak később valami gyanús lehetett, mert egy kollégájához vitte megmutatni a bankót.
— Nézd már meg ezt nekem! Rendes pénz ez?
— Kitől kaptad? Ez nem forint, hanem régi pénz, pengő.
Ezt mondta a munkatárs, s Feri bácsi agya hevesen dolgozni kezdett: a bankjegyet egy gyerekhangú vevőjétől kapta. Nem szaporítom tovább a szót: eljutott az iskolánkba, az igazgató megbeszéltette a lányokat, a sokadiknál Feri bácsi bólintott, s a kislány zokogva beismert mindent.
Hozzánk is ő hordta ki a sajtót. A kertkapunál mindig megállt, nem lépett be, de máshova sem. Az utcán biztonságosan járt-kelt, nem kockáztatta ezt elhagyni.
Amikor velem volt terhes édesanyám, akkor is megállt egy napon a kapuban, s bekiáltott:
— Újság!
Édesanyám ment ki, pocakja már-már az orrát verte. Feri bácsi egyébként nemcsak az újságot hozta, lánykérőben is volt. Egy csokor virágot is átadott édesanyámnak és megkérte a kezét. Ugye eddig csak a fiatalos, kedves hangját hallotta, s ebből gondolhatta úgy, egy szabad, ifjú hölggyel van dolga.
Fél év múlva Feri bácsi megtalálta igazi párját. Jól kiválasztotta, olyan dolgos és hűséges asszonyt nehezen lehet találni, hát még meghallani. Legendásan szépen éltek.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.26. @ 13:49 :: Barok László
