Sétának szántam, hogy levezessem a napi feszültséget, de a fasor olyan hívogató volt, és néptelen.
Egy idő után fáradt lettem. Körülnéztem, senki. Leültem egy árnyékos fa alá, s üdítőre gondoltam. Limonádé, citromos tea? Ezen töprengtem, mikor az út végén furcsa alak közeledett.
Meleg volt ahhoz, hogy hosszú, fekete köpenye legyen. Szegény hajléktalan! — gondoltam.
Rossz érzésem támadt. Felálltam, mert láttam, hogy fején sötét csuklyát visel.
— Helló! — mondta vidáman, mikor odaért, de az arcát nem láttam. — Nem akarsz pihenni? — kérdezte, mint aki olvas a gondolataimban.
— Leülhetünk… — mondtam, s kicsit furcsán éreztem magam.
— Kérsz egy üdít?t? — mély zsebében kotorászott. Ásványvizes üveget vett elő, hűvösen gyöngyöző, friss, harmatos vizet. Bontatlan üveg volt.
— Soha jobb italt! Köszönöm! — mondtam hálásan.
— Látod, csak kívánni kell, van itt minden! — hallottam. — Eleged van a városi élet rohanó világából? — kérdezte.
— Kicsit! — válaszoltam.
— Tudom még nincs kedved velem jönni, pedig egyszeri kirándulásnak sem rossz, hidd el! — hangja vidám volt.
— Egyszeri? — kérdeztem, s valami szokatlan zajra figyeltem közben.
Érdekes! — gondoltam. Egy dúsan megrakott szekér haladt el előttem. Olyan régi, aratás utáni.
Összekötött kévék sokasága borította.
Közben a kapucnis alak is felállt. Észre sem vettem, lassan elindult a poros úton. Akkor láttam, hogy fényes kaszát visz a vállán. Visszatekintett.
— Hívtalak! — mondta újra, majd csontos kezével előre mutatott. — Ott utazik az eddigi életed. Minden, ami lehetett volna. Magad választottál! — bólogatott. — Haza kell menned, hűvösödik! Így majd utánam haladva előbb érsz el engem, mint azt a szekeret, amelyen, mondtam, ott utazik az életed! — hallottam távolról.
Megborzongtam, hűvös lett hirtelen.
Takaróm után nyúltam, s jó volt ébredni a hajnali virradatban.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.27. @ 06:53 :: Sonkoly Éva
