Huszonnegyedik fejezet,
melyben Pinocchio a Munkásméhek szigetére érkezik, és viszontlátja a Tündért…
Pinocchio – szívében reménységgel telve, hogy még idejében érkezik, és megmentheti apácskáját – úszott álló éjjel.
Hej!, szörny? éjszaka volt, szakadt az es?, jéges? zuhogott, mennydörgött, mintha ágyút sütögetnének, és akkorákat villámlott, hogy id?nként nappali világosság támadt.
Hajnaltájt Pinocchio hosszú földcsíkot pillantott meg maga el?tt. Egy sziget volt az, nem messze t?le a tenger hullámain ringatózva.
Megfeszített er?vel igyekezett partot érni, de hiába, a vadul csapkodó hullámok minduntalan elsodorták, és úgy dobálták ide-oda, mint valami szalmaszálat. Addig labdáztak vele, míg egy minden eddiginél hatalmasabb hullám a vállára nem kapta, és a parti homokra nem hajította.
Akkorát huppant, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak bele alkotóelemei, bordái és a csuklói.
“Sebaj!” – gondolta magát vigasztalva, és talpra ugrott. – „Úgy látszik, ezt is megúsztam.”
Közben lassacskán kiderült az ég, felragyogott a nap, a tenger lecsöndesült, és elsimult, mint az olaj.
Akkor a bábu levetk?zött, kiterítette ruháját száradni a napra, aztán kezdett jobbra kémlelni, balra kémlelni, nem lát-e valahol a végtelen vízen egy kicsinyke csónakot és benne egy parányi embert. De nem látott magán kívül egyebet, mint határtalan eget, meg a határtalan tengert, és egy-egy vitorlát a távolban, olyan messze, hogy kisebbnek tetszett egy kicsi kis légynél.
“Csak tudnám, mi a neve ennek a szigetnek?” – gondolta. – „Meg hogy miféle emberek laknak rajta? Nem holmi útonállók-e, akik azzal szórakoznak, hogy gyerekeket lógatnak föl faágakra? Meg kellene kérdezni valakit?l; de kit?l kérdezzem, ha sehol egy teremtett lelket sem látok?”
Úgy vélte hát, hogy egyes-egyedül van ezen a lakatlan vidéken: ett?l a gondolattól úgy elszontyolodott, hogy már-már sírva fakadt. De aztán mégse kezdett pityeregni, mert váratlanul megpillantott egy hatalmas halat: ott úszott el szép lassan a sziget mentén, fejét a víz fölé tartva.
A bábu nem tudta, hogyan szólítsa meg, nagyot kiáltott hát, hogy a hal meghallja hangját:
„Hé, Hal úr! Nem lenne szíves megállni egy szóra?”
„Akár kett?re is.” – felelte a hal, mivel udvarias Delfin volt, olyan jól nevelt, hogy tán párja sem akadt a világ tengereiben.
„Azt szeretném tudni, hol lehet ezen a szigeten enni, úgy, hogy ne az embert egye valaki? „Akár itt a közelben is.”
„És hogyan lehet odajutni?”
„Indulj el bal kéz fel?l a kis ösvényen, és menj egyenesen az orrod után, míg oda nem érsz.”
„Még valamit kérdeznék. Te éjjel-nappal a tengerben úszkálsz: nem találkoztál véletlenül egy kis csónakkal és benne a papámmal?
„Ki a te papád?
„ Az én apácskám a legjobb papa a világon, mint ahogy én a világ legkomiszabb kölyke vagyok.”
„Amilyen vihar az éjszaka tombolt, az a csónak réges-régen elmerülhetett.” – vélte a Delfin.
„És apácskám?”
„Nyilván elnyelte a szörny? Cápa. Ez a szörnyeteg itt garázdálkodik pár napja a vizeinken, és mondhatom, alaposan megkeseríti az életünket.
„Mekkora az a Cápa?” – kérdezte Pinocchio, és máris reszketett a félelemt?l.
„Hogy mekkora?” – kérdezett vissza a Delfin. – „Képzelheted, ha azt mondom, nagyobb egy ötemeletes háznál, a szája pedig akkora, hogy egy egész vonat belefér, mozdonnyal együtt.”
„Egek ura!” – kiáltott föl elképedve a bábu.
Lóhalálában fölöltözött, és elköszönt a Delfint?l.
„Viszontlátásra, Hal úr! Elnézést a háborgatásért, és köszönet a szívességéért!”
Azzal nekivágott az ösvénynek, és szedte a lábát, ahogy csak bírta; olyan gyorsan szedte, hogy már nem is lépkedett, hanem inkább szaladt. És valahányszor neszt hallott, riadtan hátrapillantott, nem nyomakszik-e mögötte az ötemeletes cápa, szájában egy egész vonattal.
Fél óra múlva egy kis faluba ért; úgy hívták, a Munkásméhek falva.
Az utcákon csak úgy nyüzsgött a nép, mindenki a dolga után járt, mert itt mindenkinek volt valami dolga, és mindenki dolgozott. Sehol egyetlen naplopót nem lehetett látni.
“Hohó – mondta magában Pinocchio -, „látom, hogy ez a falu nem nekem való: én nem születtem munkára!”
Ám közben er?sen gyötörte az éhség, hiszen több mint huszonnégy órája egy falatot, még egy szem bükkönyt sem evett.
Most aztán mitév? legyen?
Csupán két mód volt rá, hogy abbahagyja a keserves böjtölést. Az egyik: valami munkát kérni; a másik: koldulni pár fillért vagy egy falásnyi kenyeret.
Koldulni szégyellt, eleget magyarázta neki a papája, hogy ép, egészséges ember nem fogad el alamizsnát; azért van a két keze meg az esze, hogy dolgozzék, munkával keresse meg a kenyerét. Ha pedig nem akar dolgozni, ne is egyék!
Ahogy így töprenkedett, látta, hogy elmegy mellette egy ember, és szakadt róla a verejték, mert két szenes-targoncát húzott maga után.
A fizimiskájáról ítélve jószív? ember lehet, gondolta Pinocchio, hát odalépett hozzá, és nagy szégyenl?sen és szemlesütve ugyan, de mégis megszólította:
„Nagyon éhes vagyok, kérem szépen; ha tetszenék egy krajcárt adni… !”
„Szívesen, akár négyet is, ha segítesz elhúzni ezt a két targoncát.” – felelte a szenesember.
„Nem vagyok én szamár, hogy targoncát húzzak!” – mondta rá Pinocchio sértetten.
„No, akkor csak nyeld tovább az éhkoppot!” – felelte az ember. – „Aztán – ha meguntad -, szelj egy karajt a kevélységedb?l, kend meg a g?gösségeddel, és fogyaszd el jó étvággyal! Csak vigyázz, nehogy megfeküdje a gyomrodat!”
Pinocchio nyelt egyet, és hajszolta tovább a jó szerencsét.
Jött is csakhamar egy k?m?ves, nagy kosár mésszel a vállán.
„Nem adna uraságod egy krajcárt nekem?” – állt elébe a bábu. – „Majd kieszi a gyomromat az éhség.”
„Adok én ötöt is – felelte a k?m?ves -, „csak segítsd ezt a meszet elvinni!”
„Igen ám, de a mész nehéz, nekem pedig nem szabad meger?ltetnem magamat.”
„No, akkor csak rágjon tovább az éhség, és jó mulatást kívánok hozzá!”
És így ment ez tovább, jó félórán át: jöttek még vagy húszan, és Pinocchio mindegyiket megkérte egy kis alamizsnára, de mind ezt felelték:
„Nem szégyelled magad? Ahelyett, hogy az utcán kéregetnél, nézz gyorsan munka után, és keresd meg magad a kenyeredet, ahogy a többi tisztességes ember!”
Utoljára egy takaros fiatalasszony jött, egy-egy korsó vízzel a kezében.
„Ihatnék egy korty vizet abból a korsóból?” – kérdezte t?le Pinocchio, mert már majd elepedt a szomjúságtól.
„Igyál csak, fiacskám.” – mondta nyájasan a fiatalasszony, és letette a két korsót a földre.
Pinocchio nekiesett a korsóknak, teleszívta magát, akár egy spongya, aztán a száját törülgetve azt dünnyögte:
„A szomjamat eloltottam; bárcsak elverhetném az éhemet is!”
Akármilyen halkan mondta, a fiatalasszony meghallotta.
„Ha segítesz hazavinni az egyik korsót, kapsz egy jókora karaj kenyeret!” – mondta.
Pinocchio végigmérte a korsót, és nem mondott se igent, se nemet.
„És adok hozzá egy adag ecetes-olajos kelvirágot is.” – tette hozzá a fiatalasszony.
Pinocchio megint végigmérte a korsót; megint nem mondott se igent, se nemet.
“És a kelvirág után” – mondta a fiatalasszony – “kapsz még egy szem rumos meggyet is.”
Ennek Pinocchio már nem bírt ellenállni. Nagyot fohászkodott és kijelentette:
“Jól van, hazaviszem a korsót.”
Irgalmatlanul nehéz volt, nem is bírta másként, csak úgy, hogy a fejére tette.
Mikor hazaértek, a fiatalasszony leültette egy szépen megterített asztalkához, és elébe rakta a kenyeret, kelvirágot, rumos meggyet.
Pinocchio pedig nekilátott, és nem is evett, hanem úgy falt, mintha feneketlen hordó lenne a gyomra.
Lassanként elcsöndesedett benne a háborgó éhség. Akkor végre fölnézett a tányérjából, hogy köszönetet mondjon jótev?jének. De alighogy az arcára pillantott, nagyot kiáltott meglepetésében:
„Óóóó!” – És mintha megb?völték volna: szeme kimeredt, villája megállt a leveg?ben, és még a szája is tátva maradt, pedig tele volt kenyérrel, kelvirággal.
„Min csodálkozol?” – kérdezte nevetve a fiatalasszony.
„Hogy… hogy…” – hebegte Pinocchio – „annyira hasonlítani tetszik valakire… a hangja… a szeme… a haja… igen, igen, még a haja is ugyanolyan kék… Ó, kedves Tündérem! Te vagy az? Igazán te vagy az? Mondd meg gyorsan, ne várakoztass, ne kelljen megint sírnom… Hiszen annyit sírtam, annyit bánkódtam utánad…”
És bizony most is sírva fakadt, s odaborult a jószív? fiatalasszony ölébe.
Huszonötödik fejezet,
melyben Pinocchio megígéri a Tündérnek, hogy jó lesz, tanulni fog szorgalmasan, mert elege van már a bábusorból, szeretne végre olyan gyerek lenni, mint a többi…
A fiatalasszony eleinte szabadkozott, hogy õ bizony nemhogy nem Tündér, de még csak nem is hallott semmiféle Tündérr?l; Pinocchio azonban addig sírt – rítt az ölében, míg végül is megszánta.
„Adta kis bábja! Mib?l tudtad meg, hogy én vagyok az?”
„A szívem szeretetéb?l… „
„Emlékszel, amikor otthagytál, félig-meddig még gyermek voltam; most meg már feln?tt n? vagyok, akár az anyád is lehetnék.”
„Nagyszer?! Így legalább a mamámnak hívhatlak! Úgyis olyan régóta szeretném már, ha nekem is lenne mamám, mint a többi gyereknek… De hogy n?ttél meg ilyen gyorsan?”
„Az titok.”
„Áruld el nekem! Én is szeretnék már egy kicsit n?ni, hogy ne legyek mindig csak ilyen pöttömnyi! „
„De te nem n?hetsz!” – mondta a Tündér.
„Miért nem?”
„Mert a bábuk nem szoktak n?ni. Amekkorának születtek, akkorák maradnak egyszer és mindenkorra.”
„Jaj, elegem van már ebb?l a bábuságból!” – kiáltott föl Pinocchio fejére csapva. – „Legf?bb ideje, hogy végre bel?lem is olyan ember váljon, mint a többi.”
„Hiszen lennél is, ha megérdemelnéd.”
„Igazán? És hogyan lehet azt megérdemelni?”
„Mi sem egyszer?bb. Igyekezzél jó gyerek lenni!”
„Most talán nem vagyok az?”
„Egyáltalán nem. A jó gyerekek engedelmesek, te viszont… „
„Én viszont engedetlen vagyok.”
„A jó gyerekek szeretnek tanulni és dolgozni, te viszont…”
„Én viszont egész álló évben a napot lopom, és csavargok.”
„A jó gyerekek mindig igazat mondanak… „
„Én meg folyton hazudozom.”
„A jó gyerekek szívesen járnak iskolába… „
„Belém meg már az iskola hallatára is belém áll a fájás. De mától fogva megváltozom.”
„Megígéred?”
„Megígérem. Én is jó gyerek akarok lenni, öröme és vigasza szegény apácskámnak… Vajon hol van most a papám?”
„Nem tudom, igazán nem tudom.”
„Viszontláthatom még? Megölelhetem, megcsókolhatom valaha is még?”
„Azt hiszem. S?t bizonyos vagyok benne.”
Erre Pinocchio úgy megörült, hogy megragadta a Tündér kezét, és összevissza csókolta.
„Mondd, anyácska, ugye, igazából nem haltál meg?”
„Úgy látszik, nem.” – felelte nevetve a Tündér.
„Ha tudnád, hogy elszorult a szívem, amikor megláttam azon a márványtáblán, hogy: Itt nyugszik… „
„Tudom, és ezért bocsátottam meg neked. A bánatod ?szinteségéb?l láttam, hogy azért mégiscsak jó szíved van. És ha egy gyereknek jó a szíve, akármilyen komisz kis vadóc is egyébként, még mindig lehet bel?le valami. Hát ezért nem hagytalak végképp magadra. Mostantól fogva a mamád leszek…”
„Pompás!” – rikkantotta Pinocchio, és boldogságában ugrálni kezdett.
„…föltéve, ha engedelmes leszel, és mindig megteszed, amit mondok.”
„Hát persze! Meg, meg, persze hogy megteszem!” – bólogatott Pinocchio.
“Holnaptól kezdve majd szépen iskolába jársz…”
Pinocchionak erre kissé megcsappant a jókedve.
„…aztán majd választasz magadnak valami kedvedre való mesterséget… „
Pinocchio erre végképp elkomorodott.
„Mit morogsz?” – kérdezte bosszúsan a Tündér.
„Csak azt mondtam” – dünnyögte a bábu -, „hogy szerintem már kicsit kés? van ahhoz, hogy iskolába járjak.”
„Ne felejtsd el, barátocskám, hogy tanulni sose kés?!”
„De nekem semmiféle mesterséghez sincs kedvem!”
„Ugyan miért?”
„Mert engem a munka fáraszt.”
„Jaj, fiacskám! Aki így beszél, el?bb-utóbb koldusbotra jut. Jegyezd meg: akár jómódban születik valaki, akár szegényen, egyformán kötelessége, hogy dolgozzék, és ne csak úgy ingyen szívja a leveg?t. Nincs rútabb betegség a lustaságnál; idejekorán el kell kezdeni a gyógyítását, különben belepusztulhat az ember. Milyen feln?tt lesz abból, aki már gyermekkorában semmirekell??”
Pinocchio megillet?dött e szavaktól. Elszántan fölnézett és kijelentette:
„Jól van, tanulni fogok, dolgozni fogok, mindent megteszek, amit csak mondasz, mert már nagyon eluntam bábunak lenni; szeretném, ha igazi kisfiú lenne végre bel?lem, úgy, ahogyan megígérted. Mert megígérted, ugye?”
„Megígértem, és most már csak rajtad áll!”
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Kavyamitra Maróti György
