A hatalmas király egyenes háttal, gőgösen ült trónusán. Előtte hajlongott öreg udvarmestere. Ez a pillanat jelezte az audencia végét. Hanyag kézmozdulattal bocsátotta útjára alattvalóját, majd türelmetlenül dobbantott lábával.
— Bolond! Jer és szórakoztass!
Nagyfejű, hegyes orrú emberke, tarka ruhában szökkent a márványterem közepére. Savanyú, sírósra maszkírozott tekintetét magasan ülő urára emelte. Meghajolt.
— Uram, királyom! Nincs itt a mulatság ideje!
— Mit beszélsz bolond! — csattant az úr hangja. — A mulatság ideje akkor van, amikor a király úgy akarja!
Az emberke földig hajolt, mintegy magának mondta.
— Nyög a nép, uram! Nincs munka, gyerekek éheznek, asszonyok halnak.
— Elég! — szakította őt félbe a hatalmas úr. Idegesen tapsolt. — Hívjátok ide a pénzügyminisztert! Azonnal hozzátok ide! — mérgesen förmedt a bolondra. — Te meg takarodj innen, mert fejedet vétetem!
A bolond hajlongva hátrált.
Nem tellett bele szalonnasütésnyi idő, léptek verték fel a folyosó csendjét. A hosszú hajú, cikornyásan öltözött férfi sűrű hajlongások közepette lépett be a trónterembe. Felemelkedett ültéből a király, pénzcsinálója elé sietett. Átfogta vállát, úgy sétáltak körbe a falak mentén. A kövér ember büszkén bírta ura barátságát. Mindenben igyekezett gazdája kedvében járni.
— Fenséges uram! Itt a tél, egyre hidegebbek a nappalok, az éjszakákról nem is beszélve. A parasztok a Te erdődből lopják a Te fádat! Poroszlóid tehetetlenek! — megállott mondandójával, ravaszul hunyorgott.
Az uralkodó kuncogott. Sejtette, hogy embere valamilyen formában ismét pénzt hoz a kincstárba.
— Folytasd hű emberem! — mondta vigyorogva, és megveregette minisztere hátát.
— Felség! Vessen ki füstadót! Ahány füstölő kémény, annyi csengő aranycsikó.
Felnevetett a király. Feneketlen jókedve kerekedett. Írnokért kiáltott. Nem tellett bele két fertály óra, és lovasok vágtattak ki a kapukon, a szélrózsa minden irányába. Vitték a kegyetlen parancsot. A megsarcolt, éhező népre újabb kegyetlen adót vetettek ki.
Napok teltek el, beköszöntött a borzasztó, farkasordító hideg.
A király gazdagon megvacsorázott, finom bort ivott. Hálótermében ropogott a tűz. Nyugovóra tért.
Rosszul aludt. Álmatlanul hánykolódott, furcsa hangok szűrődtek be hozzá a csukott ajtón keresztül.
Felriadt. Úgy hallotta, mintha zokogna, sírna valaki. Kitárta az ajtót, kiment a hideg folyosóra. Állt az ablak előtt, szemeit meresztgette. Alatta terült el a sötétbe burkolózott város. Feketén vak ablakaival, füstnélküli kéményeivel. Embernek, állatnak nyomát sem látta. Félelmetesen kietlen, kísérteties tájat látott.
Csak a zokogást, csak a sírást hallotta.
Nem tudta, hogy honnan került elő, egyszer csak mellette állt a bolond. Tompán kongott a kisember hangja.
— Felség! Sír az ország, zokog a nép! Aki nem hal éhen, az megfagy.
— Ej! Hallgass bolond, csendet! — kiáltotta idegesen a fenséges úr. — Mit tudod te, mi az, hogy uralkodni! Mit jelent az, felelősséggel uralkodni!
— Igazad van uram! — mondta meghajolva a bolond. — Nem tudom, mit jelent uralkodni — furcsa grimaszt vágott, úgy folytatta. — Felelősséggel uralkodni. De azt tudom, mert látom, mit jelent éhezni, mit jelent fázni!
— Panaszkodsz bolond! — dohogott a király. — Éhezel, fázol tán? Nincs ruhád?
— Uram, én nem, és elegen nem. De mi csak csepp vagyunk a folyóban. De akik téged naggyá tettek, trónra emeltek, azok elhalnak a hosszú tél alatt.
A felséges úr elfordult az ablaktól. Mérgesen rohant be hálótermébe, becsapta maga mögött az ajtót. Fejére húzott takaróval feküdt ágyán, szemeit azonban elkerülte az álom. Egész éjjel hallotta a zokogást.
Kora reggel első dolga volt, hogy tömlöcbe vesse a bolondot. A rákövetkező éjszaka markos legények megácsolták a vesztőhelyet. Örültek a hírtelen jött munkának, hisz adótartozásuk volt, és eme dicstelen munkával letudták azt.
Eljött a következő hajnal.
A kisembert talpig vasban vezették a vesztőhely felé. Az ostoba nép gúnyosan kacagott, szeméttel, trágyával dobálta, leköpdöste. Aztán hangos dobpergés és a tömeg csúfondáros kiáltásai és nevetése közepette, a bolondot, a piactéren lefejezték.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.29. @ 09:24 :: S. Szabó István
