Azóta sem láttam senkit úgy mulatni egyedül, mint Suba bácsit, a kályhást. Szépen, csak a maga kedvére. Mikor a napi munkáját bevégezte — volt elég (!) —, és egy kis pénzmaghoz is hozzá jutott, estefelé beült a Fényesbe. Egyedül egy asztalhoz. Ha valaki odajött, lekezelt vele, váltott pár szót, de nem kínálta székkel. Az ismerősei jól ismerték ezt a szokását, és tiszteletben tartották az igényét a magányhoz. Evett ivott, s ahogy fogyott a bor, mind gyakrabban lépett ki a konyhához vezető ajtón…
Csak bort ivott, s azt is csak fehéret. Szürkebarát volt a kedvence, de ha a pénztárcája nem engedte, megfelelt a sima asztali bor is. Hogy kezdett a bor a fejébe szállni, az mutatta, hogy valamiket motyogott magában. A szomszéd asztaltól figyeltem, mit is mondikál? „Több ház, mint templom. Úgy, úgy. Több ház, mint templom.”
Vajon mit jelentenek ezek a szavak? Törtem a fejem, s félretéve tartózkodásomat, odahajoltam a mesterhez.
— Mondja már bátyám, mit jelen az, amit mond?
— Suba bácsi vagyok, a kályhás — mutatkozott be, pedig jól ismert.
— Isten éltesse! — válaszoltam és megráztam a felém nyújtott kezét.
— Több ház, mint templom — ismételte meg az előbb magában motyogott kijelentést.
— Miért mondja ezt mindegyre?
— Mert igaz.
— Jó, jó, de mit jelent?
— Nem tudom!
Déjà vu érzésem támadt. A Lánchíd jutott eszembe és Karinthy.
Ahogy halad előre az idő, Suba bácsi szentimentális hangulatba került, és halkan dúdolni kezdett egy régi dalt. Majd hirtelen felugrott és kisietett a konyha irányába. Már előbb is feltűnt ez a furcsaság. Hova mind járkál, ott, ahol csak a személyzet szokott? A mellékhelyiség nem arra található. Kisompolyogtam én is konyha előterébe és megálltam a kiadóablak sarkánál, halljam, mi történik, mert Suba bácsi ott állt az ablak előtt és egy pénzdarabot nyújtott át éppen a szakácsnőnek.
— Suba bácsinak egy sósuborkát! — szól csöndesen.
A szakácsnő pedig kistányéron egy kovászos uborkát nyújtott felé, ő pedig ügyesen elvette, s azon mód, ott helyben meg is ette, és a száját megtörölve ment is vissza a terembe.
— Ezt kéri mindig, ha iszik — mondta a szakácsnő, aki kinézve az ablakon észrevett.
Én is visszatértem a terembe, ahol Suba bácsi csöndesen dudorászott. Kitöltött magának egy pohár bort a kancsóból, komótosan felhörpintette, s máris előbuggyant belőle a következő nóta. Nem sok idő múlva újból indult az uborkájáért, de mintha a léptei kisé bizonytalanok lettek volna.
Most is utána mentem, s megálltam a folyosón, várva a jelenetet. Minden ugyanúgy zajlott, kivéve, hogy a mester hangja változott, mondhatnám galuskás lett.
— Sssssuba bácsinak egy ssssós uborkát — motyogta.
— Itt van! — nyújtotta át a kovászos uborkát. — Ez az utolsó, ma már nincs több.
— Jó, jó — bólogatott —, akár haza is mehetek.
Még volt egy pohárnyi bor a kancsóba azt kitöltötte, s egy hajtásra megitta. Dünnyögve kezdte a nótát a szokásos halk hangján: „Megyen már a hajnalcsillag lefelé…”. Fejébe nyomta a kalapját, a kabátját összehúzta magán, s kilépett a Fényes ajtaján. Kint sűrű hóesés fogadta, a lépcsők síkosak voltak, de sikerült a korlátba belekapaszkodnia.
— Hoplá, ez sikerült! — dicsérte meg magát, és tovább dudorászott.
A járdát vastagon borította a hó, s az úttestet most kezdték el a hókotrók letisztítani. Egy kocsi mégis megcsúszott, felszöktetett a járdára, és Suba bácsi az angyaloknak dudorászott tovább…
Legutóbbi módosítás: 2009.07.31. @ 09:24 :: dr Bige Szabolcs-
