Az alma harapása maga
ahogy a n? a szív serlegében lubickolva,
gondolkodhatnékomon túl,
visszasz? a magány hulladéka,
vagyonról ábrándozik, ez idealista,
majd elmereng,
megvehetetlen,
mit a szája kíván ehetetlen,
rovátkákat mélyít minden pólusomba
hogy így nincs miért, ha nincs kiért,
nincs a kincsnek okán
jutalom, csak az, az átkozott alma –
kiszámíthatatlan birodalma.
Továbbmegyek.
Senkinek nem a lélek húsa kell,
menekültként kucorodva össze a
a fagyott szívkamrához tapasztott nyelvvel,
„ódámat zengem mind untalan meg megállva…”
természetes kiválasztódással
cserélem az oxigént a külvilágra,
bels? harmóniám nem enged el,
ragaszkodnom kell,
a kék fotelban hagyva el,
egyszersmind a tökéletest, a zérót,
a baszott haragot a világ iránt,
a szárnyakat, mely jelen esetben béklyóbb,
mint mikor dohos húsomat zabáltatom,
vigyétek,
nem akarok egy lenni,
fogadjatok a klisébe,
egóm agónia,
védjen meg önmagától a massza,
puha kezemmel fojtom magam bele
szenvedélyes szerelem szemének tengerébe,
már azt sem várom el,
hogy kötelet dobjon valaki utánam,
már az sem érdekel,
hogy ki átharapja a torkom
kutyába menjen cserébe…
éppen filcelem össze a sebhelyeket,
éppen a gennyet takarítom magamról,
éppen csendben ülök mindeközben,
éppen bennem a nyugalom harangja szól,
éppen altatót dúdol anyám,
éppen a nap koronáját fényezi,
éppen gy?zköd isten önmagáról,
éppen mikor felejteném hogy létezik…
Legutóbbi módosítás: 2020.01.17. @ 12:50 :: Adminguru
