A szépfiú (1885)
Bel Ami (1885)
Nem nehéz dolog m?velt embernek látszani, annyi az egész mesterség, hogy ne fogasd rajta magadat valami tudatlanságon. Az ember man?verezik, elsikkasztja a nehézségeket, megkerüli az akadályokat, s egy lexikon segítségével lef?z mindenkit. Minden ember olyan buta, mint a liba, és olyan tudatlan, mint a szamár.
(I.1)
(Ford.: Benedek Marcell)
Ça n’est pas difficile de passer pour fort, va; le tout est de ne pas se faire pincer en flagrant délit d’ignorance. On manoeuvre, on esquive la difficulté, on tourne l’obstacle, et on colle les autres au moyen d’un dictionnaire. Tous les hommes sont betes comme des oies et ignorants comme des carpes.
(I.1)
Henri René Albert Guy de Maupassant (1850. augusztus 5. Miromesnil – 1893. július 7. Párizs) a XIX. század népszer? francia írója. Normandia területén n?tt fel. Évekig hivatalnok volt, majd írásaiból élt. Több mint 30 kötetnyi mesét, novellát, regényt és színdarabot publikált. A modern novella egyik atyjának is tartják. Gustave Flaubert ismertette meg a Médani fiatalok írócsoportjával. Jól ismerte a társadalom szinte minden rétegét. Életm?ve átment a realizmusból a naturalizmus felé. Utolsó éveiben beteg volt, egy elmegyógyintézetben halt meg.
Flaubert-nak volt egy ifjúkori szerelme, afféle ábrándos, költ?i, reménytelen szerelem, amely azzal végz?dött, hogy a leány máshoz ment férjhez, egy bizonyos Maupassant nev? köztisztvisel?höz. A sors azután úgy hozta, hogy Maupassant úr is, felesége is fiatalon meghalt, egy árva fiút hagyva maguk után. Az agglegény Flaubert pedig ett?l kezdve gondoskodott a magára maradt gyermekr?l, fogadott fiának tekintette, s igyekezett m?velt embert nevelni bel?le. Ámde hamarosan felismerte, hogy a serdül? fiút nemcsak a tanulnivalók érdeklik, hanem igazi írói tehetség is gyanítható benne. Márpedig irodalomhoz és írói tehetséghez aligha értett valaki is jobban, mint Flaubert. Elhatározta hát, hogy módszeresen íróvá neveli az ifjú Guy de Maupassant-t. Kidolgozta az íróvá nevelés módszertanát, és kemény feladatok elé állította a fiút, hogy rászoktassa a pontos és részletes megfigyelésre, a fogalmazás fegyelmezettségére, a szavak gondos megválogatására. Flaubert nagy tanítómester volt, és Maupassant-ból nagy tanítvány lett.
Harmincéves koráig készült lelkiismeretesen az írói mesterségre. Megtanulta lelkének atyjától, hogy sokoldalúan m?veltnek kell lenni — és sokoldalúan m?veltté lett. Úgy nevelkedett fel, hogy nyitott szemmel kell körülnézni a világban — és otthonossá vált a francia társadalom minden rétegében. Hittételként vallotta, s kezdett?l végig gyakorolta, hogy világosan, szabatosan és szépen kell megfogalmaznia, amit megtudott emberekr?l és emberek közti kapcsolatokról. De hát mindehhez eleve nagyon tehetséges volt, csak úgy áradt bel?le az elmondandó történet. Talán Boccaccio óta ? volt a leggazdagabb képzelet? novellaíró.
Közben volt egy ideig minisztériumi tisztvisel? is, tehát a hivatalok fel?l is látta az embereket. Közben ifjan költ?nek indult, egy kötetnyi szép, választékosan fogalmazott verset is írt, s ez a gyakorlat árnyaltabbá tette prózastílusát is. Közben megismerte Zolát is, magába is szívott a nagy naturalista hatásából annyit, amennyi hasznos volt ahhoz, hogy történetei lendületesebbek, vérb?vebbek legyenek. Maga is úgy vélte, hogy a naturalistákhoz tartozik. Els? novellájával egy Zola szerkesztette antológiában lépett az olvasóközönség és az irodalom ért?i közé. Ekkor volt harmincéves. Ez a novella a Gömböc.
Flaubert még megérte, ebben az évben halt meg. Vidéki magányában olvasta neveltjének m?vét, és az oly aggodalmas, oly nehezen dicsér? mester ezt írta a fiúhoz írt legvégs? levelében:
„A Gömböcöt remekm?nek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló m?!”
Amir?l pedig Gustave Flaubert azt mondotta, hogy remekm?, azt remekm?nek fogadta el az egész irodalmi élet. Fénye, értéke azonban mit sem kopott az azóta eltelt közel száz esztend? óta sem. És ami elbírja az els? száz évet, annak értékrendjét érvényesnek gyaníthatjuk a következ? századokra is. A nevel?apa most már elengedhette a sikeresen nevelt fiú kezét. S mintha jelképes is volna a nemzedékváltás: a Flaubert halála utáni pillanattól kezdve Maupassant-t kell mondanunk a világhatású francia realista széppróza f?alakjának.
Pedig mindössze tíz esztendeje volt hátra. Negyvenéves korában elméje elborult, s három évvel kés?bb meghalt egy elmegyógyintézetben.
Ez a tíz év megfeszített munkával és irodalmi dics?séggel volt teljes. A kezd? verseskötet után tizenkilenc novelláskönyve jelent meg (több mint háromszáz történet), írt hat regényt, és még háromkötetnyi egyéb prózai írásm?vet: útirajzokat, irodalmi elmélkedéseket, köztük egy remekbe készült rövid Flaubert-életrajzot. S van egy kötetnyi színjátéka is. Holott e roppant munka közben mindig is benne élt az életben: társaságok kedvence, n?k kegyence, otthonos városi szalonokban és falusi otthonokban, szenvedélyes utazó szárazföldön és tengeren. S mindiglen izgatottan érdekelte a közélet, a polgári tülekedés, amelynek hideg, kemény kritikusa volt.
Életm?vére ez a hideg kívülállás jellemz?. Belen?tt a polgári világba, éppen azokban az évtizedekben, amikor elenyésztek a polgári eszmények. A francia forradalom nagy jelszavai végképpen érvényüket vesztették, amikor a polgárság vérbe fojtotta a párizsi kommünt, s vele a dolgozó nagy tömegek igényét arra a szabadságra, egyenl?ségre és testvériségre, amelyet hajdan a polgári forradalom ígért az emberiségnek. Ezeknek az eszméknek 1871 után valójában már semmiféle tartalmuk nem volt: a polgári élet eszmények nélküli tülekedéssé vált. Ez okozta az 1848 óta egyre er?söd? s a század végs? negyedére teljessé váló általános kiábrándulást Nyugat-Európában. S a polgár, aki nem akart vagy nem is tudott túllátni magán, de ha valamelyest tisztán látó volt, nem is eszményíthette többé magát, és kibontakozást sem láthatott a jöv?ben — menthetetlenül kietlen reménytelenségbe jutott. Így egyáltalában nem csodálatos, hogy ezekben az évtizedekben Európa-szerte a legnagyobb hatású filozófus az akkor már halott német Schopenhauer lett, a vigasztalan pesszimizmus legkomorabb és legszebb stílusú szószólója.
Ennek a pesszimizmusnak halhatatlan megfogalmazója Maupassant, aki maga is kedvelte Schopenhauert, népszer?sítette is filozófiáját. Ez azonban már csak következmény volt. A nagy kiábrándulás a francia irodalomban éppen Flaubert-rel kezd?dött, a tanítómesterrel. Az élet tapasztalatai a nagy mestert igazolták. De Flaubert indulatos dühe a nagy tanítványban egy részvétlenségnek ható kívülállásban jelent meg. Benne élt a polgári világban, de mintha kívülr?l nézné, fanyar mosollyal, der? nélküli humorral. És ? nem találkozott a munkásmozgalommal, mint másik mestere, Zola — erre már nem adatott ideje. Zolát, ha nem is lett szocialista, a polgári pesszimizmusból kilendítette a munkásmozgalom reménye az emberibb jöv?ben. Maupassant számára csak a kisszer?ség, az önzés, a mohó karriervadászat, a szakadatlan csalódások sorozata maradt meg. Ezt ábrázolta tökéletesre formált történeteiben. S lett általuk az értelmevesztett polgári élet egyik legnagyobb ábrázolója.
“Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké, tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik. Ha mulatságos történetet beszél el, ? maga közben sosem tréfál, stílusának egy arcizma sem rándul meg (…)”
Szerb Antal
Regényírónak is kit?n? volt. A polgári karrierizmus sivárságát ábrázoló Bel Ami (magyar fordításban: A szépfiú) vagy a polgári családi életr?l oly kietlen képet rajzoló Pierre et Jean (magyarul: Péter és János) a francia realista regényirodalom nagy m?vei közé tartozik. Igazi m?faja azonban a novella. Röviden, olykor alig néhány oldalon ábrázol mosolyogva tragikus helyzeteket és reménytelen embereket.
Novelláinak egyik köre ifjúkorának dönt?, nyomasztó élményét idézi: a III. Napóleon bukása utáni német megszállást. Err?l szólt már a Gömböc is, amely egyszeriben tette híres íróvá. De a témakör végigkíséri rövid írói útját. A megalázók és megalázottak, a kíméletlen gy?ztesek és a kiszolgáltatott legy?zöttek viszonyának halhatatlan példázatai ezek a történetek. — Egy másik kör a paraszti életé. Maupassant az els? hiteles parasztábrázolók közé tartozik; f?leg a kicsinyes, önz?, kíméletlen módos parasztok rideg világát mutatja be, szétfoszlatva a falusi idillek ábrándjait. — Hanem a legfontosabb kör maguknak a polgároknak, a polgári magatartáslehet?ségeknek kimeríthetetlen változata. Maupassant novelláiból úgy kavarog elébünk az eszméit és erkölcsét veszt? polgár végtelen számú arculata, mint Boccaccióból a reneszánszra készül? középkor végi polgáré vagy Balzacból a még nagy célokkal teljes, forradalom utáni polgárságé. — És mindig és mindenütt a szerelem. Maupassant-t a maga korában és utána is még évtizedekig erotikus írónak tartották, akinek m?veit nem illik fiatal lányoknak olvasni. Ma már nem tekintjük m?velt fiatal leánynak, aki nem olvassa Maupassant-t. Hiszen senki nem tanít úgy a szerelem szépségére és a szerelem veszélyeire. Ha szerelemr?l szól, tud finoman lírikus is lenni. Hiszen tudta, hogy az elsivárosodott világban ami mégis szép maradt, ami örök emberi gyönyör?ség és magasztos érzések forrása — az az egymásra találó férfi és n?: férfitest és n?i test, férfilélek és n?i lélek.
A kés?bbi években, ahogy idegbaja egyre inkább rohan a téboly felé, novelláiban el?bb megjelenik, majd megsokasodik a rejtelmes, a félelmetes, a kísérteties. Hátborzongató fantasztikus novellái túllépnek a valóságon, a realizmus Flaubert utáni f? alakja még a megzavarodott lélek irrealizmusának is a legm?vészibb ábrázolója lesz.
S mindehhez még annyit, hogy Maupassant a világirodalom egyik leglebilincsel?bb, legszórakoztatóbb elbeszél?je. A stílus nagy varázslója. Mosolygunk, miközben tragédiákat veszünk tudomásul. Elb?völ? a szépség, miközben tudomásul vesszük, hogy milyen undorító az a polgári világ, amelyet ábrázol. Nála tet?z?dött a nyugati polgári irodalom.
Heged?s Géza
Részlet Lyka Károly által szerkesztett M?vészet cím? lap, 1907. hetedik évfolyam, második számából:
Maupassantnak megvolt a maga véleménye a m?vészetr?l, kivált a m?vészeti kritikáról, kivált arról a kritikáról, amellyel a napi sajtó árasztja el s téveszti meg igen sokszor a nagy közönség vélekedését. A cikkek a Maupassant egyéb írásait is annyira jellemz? szép nyelven s világos, egyszer? logikával vannak megírva; nézetei eredetiek, vélekedésében bátor, s?t vakmer?, nem durva, de egészségesen jókedv?. Összesen öt cikket írt; közöljük itt ebb?l az öt cikkb?l azt, ami általános becs? s érdekelheti a magyar m?vészeket, a magyar írókat és a mi közönségünket is.
*
Hölgyeim, Uraim, ha úgy tetszik, tegyünk néhány sétát együtt azon a nagy képvásáron, amelyet, sohase tudom miért, Szalonnak neveznek. Nehogy azonban azt tessék gondolni, hogy a m?vészetbiráló urak módjára a festés m?vészetér?l készülök elméleti el?adást tartani! … A világért se tenném s minden okom megvan rá, hogy ilyesmit ne cselekedjek. Legf?bb okom, hogy én bizony egy csöppet se értek ahhoz a mesterséghez, amelyet nem gyakoroltam s amelyet meg nem tanultam. Azonban tudok hozzá éppen annyit, ameny-nyit kritikus társaim tudnak, de fölöttük meg van még az a határozott el?nyöm is, hogy én bevallom járatlanságomat, s?t e járatlanságot kedvez?bbnek tartom az ? tekintélyeskedésüknél.
A festészet terén különben, csakúgy, mint az irodalomban, zenében, héber nyelvben vagy a gyógyítás tudományában, alapjában véve, ki nem ismeri magát senki s a legegyszer?bb, a legbecsületesebb eljárás, ha ezt beismerjük, amit azonban senki nem cselekszik, se a közönség, se a kritikusok, se a fest?k.
Könny? ezt bebizonyítani.
Kezdjük a kritikusokon.
Tegyük fel, hogy közülök valamelyikben csakugyan megvan a szemnek az a nagyon finom és nagyon ritka hivatottsága, amely a modern m?vészt m?vésszé avatja, amely a m?vésszel veleszületik s ami hiányzik a mai m?vészek jó hattized részéb?l. Nos tehát, ha a kritikusban megvan ez a hivatottság, dehogy is írna az a festésr?l, festene a jó ember.
De, mondjuk, van a kritikusban ilyen született fest?i rátermettség, akkor meg hiányzik bel?le a mesterség tudása, azé a bonyodalmas, azé a nehéz mesterségé, amelynek megtanulásához sok esztend? munkája szükséges.
De a festészetnek, éppen mint az irodalomnak, meg van az a sajátossága, hogy bárki elhitetheti magával: én értek hozzá!. .. Pedig, alig ért hozza valaki. Aki helyesen megfirkant egy levelet, már azt hiszi: tudnék írni én is, holott sejtelme sincsen arról a küzködésr?l, azokról a töprengésekr?l, arról a titkos kínszenvedésr?l, amiken az író keresztül verg?dik, míg a szavakba belé tudja adni azt a miszteriózus életet, ami m?vészetté avatja az írás mesterségét, így, aki végigsétál egy tárlaton, lelkiismeret furdalás nélkül már ítéletet is mond a fest?kr?l – – s mi jusson?… Azon a jusson, mert lát. Én látok — gondolja, – tehát tudok is!
Elég egy haladó g?zmozdonyt látni, hogy egy gépészmérnök ismereteivel bírjunk?
Már pedig, a kritikus azt hiszi, eleget tud, mert látott sok haladó vonatot, – – vonatot vagy képeket, ha úgy tetszik. És ítél! ítél, áldást osztogat, biztat, bátorít, helyesel, elítél, osztogat dicséretet és gáncsot, áraszt sötétséget és világosságot. És cselekszi mindezt a saját vélekedése nevében, a saját elméletei – vagy ami még rosszabb, a saját részrehajlatlansága alapján.
Ha a klasszikus iskola híve, úgy megveti az újítókat; ha elméleteiben forradalmár, halomra gyilkolja cikkeiben a szépm?vészeti iskolákat.
Ha pedig „részrehajlatlan”, úgy nem ért sem ehhez, sem ahhoz s biztat mindenkit egyforma nagykép?séggel.
A fest?k pedig, évr?l-évre, dühöngenek ezek ellen a próféták ellen s ekközben áhítozzak, s?t szorgalmazzák ugyanazoknak magasztaló sorait, akiknek véleményét megvetik.
Ki mondhat tehát kritikát a fest?kr?l?
A közönség?…. Ha a kritikus aránylag nem ért hozzá, a járókel? közönség meg teljesen semmit sem ért hozzá.
A közönség megyen képeket nézni, éppen úgy, mint ahogy a kis gyermekek nézik a képeket. Érdekli els?sorban a kép tárgya; iparkodik megérteni, keresi magát az eseményt, tanakodik, ugyan kihez is hasonlít ismer?sei közül az az ábrázolt alak?…
– Nézzed csak! Juliska, oda nézz! Az a kövér asszony nem hasonlít Bafour asszonysághoz ?
És kacagnak.
Ha valaki magyarázná nekik, mennyi a rejtelmes, mennyi a bonyodalmas egy sikerült m?alkotásban – – a majom éppen úgy elcsodálkoznék egy markába nyomott ketyeg? zsebórán.
„Szeressük a testi szerelmet, de ne nyugodtan, köznapian, rend és törvény szerint, hanem lángolón, nekivadulva, zabolátlanul! Kutassunk utána, ahogy az arany és a gyémánt után kutatnak, mert értékesebb ezeknél, lévén felbecsülhetetlen és mulandó! Üldözzük szüntelenül, haljunk meg érte és általa.”
Guy de Maupassant
Francois Nicolas Augustin Feyen-Perrin festménye
Guy de Maupassant:
Ékszerek
Amikor Lantin megismerkedett ezzel a lánnyal – társaságban történt, hivatali fõnökének helyettesénél -, rögtön úgy beleszeretett, mintha hálóba gubancolódott volna.
Vidéki adószedõ lánya volt, apja évekkel ezelõtt meghalt. Anyja ekkor Párizsba költözött vele, a kerületben megismerkedtek több polgári családdal, sûrûn látogatták egymást – azt remélték: a lány így hamarosan férjhez megy. Szegényen is becsülték õket, csöndesek voltak és kedvesek. Komoly fiatalemberek ábrándoznak ilyen lányról, akivel összekötnék életüket; a tisztességes nõ mintaképe volt. Szerény szépségébõl angyali tartózkodás varázsa áradt, ajkán alig látható örök mosoly élt, mintha csak belülrõl sugárzott volna.
Mindenki dicsérte, áradoztak róla, ismerõsei egyre ezt hajtogatták:
– Aki feleségül veszi, bizony jól jár vele! Különbet nem is találhatna!
Lantin akkor a belügyminisztérium segédhivatalában dolgozott, fõtiszti jövedelme évi háromezer-ötszáz frank; megkérte a lányt, s az a felesége lett.
Valószínûtlenül boldogan éltek. Az asszony olyan leleményes takarékossággal vezette háztartásukat, hogy szinte a gazdagság fényûzésével áltatták magukat. Figyelmes volt és gyengéd, hízelegve kedveskedett férjének; varázsa csak erõsödött, és a férfi hat év után még jobban szerette, mint az elsõ napokban.
Csak két apróság zavarta : az asszony imádta a színházat, és imádta a hamis ékszereket.
Barátnõi (néhány kishivatalnok felesége) minduntalan páholyjegyet szereztek neki a divatos darabokhoz, sõt még a bemutató elõadásokra is; ilyenkor magával hurcolta férjét, ha tetszett neki, ha nem. Pedig a férfit – a napi munkája után – nagyon fárasztotta az effajta szórakozás. Hamarosan már-már könyörgött: vigye magával valamelyik barátnõjét, aki aztán haza is kísérné a színházból. Az asszony sokáig ellenkezett, illetlennek tartotta az ilyesmit. De végül gyöngédségbõl engedett, és a férfi nagyon hálás volt.
Ez a szenvedélyes színházrajongás hamarosan felébresztette benne azt a kívánságot is, hogy felékesítse magát. Ruhái egyszerûek maradtak, nagyon finomak, de szerények; gyengéd varázsát, ellenállhatatlan, tartózkodó báját új színnel gazdagította öltözködésének nemessége. De fülére újabban nagy rajnai kristályokat csattantott (olyanok voltak, mint a gyémánt), hamis gyöngysorok koccantak rajta, réz karkötõi aranyként csillogtak, és fésûiben drágakövek tüzével égõ színes üvegdarabkák sziporkáztak.
Férjét bántotta, hogy ennyire szereti a hamis ragyogást – gyakran szóvá is tette:
– Drágám, akinek nincs pénze valódi ékszerekre, az tündököljön inkább a szépségével és a finomságával. Ezek ritkább ékszerek!
Az asszony kedvesen mosolygott, s csak ennyit felelt:
– Ne bánts!… Nekem tetszenek!… Ez a gyengém!… Jó, jó, tudom, hogy igazad van, de az ember olyan, amilyennek született. Én imádnám az ékszereket!
És keresztülfolyatta ujjai közt a gyöngysorokat, megcsillogtatta a metszett kristálylapokat a fényben.
– Ó, nézd csak, milyen szép munka! Megesküdhetnél, hogy valódi!
Férje mosolygott.
– Olyan vagy, mint egy cigánylány.
Esténként, ha együtt ültek a tûz mellett, az asszony a teázóasztalkára tette szattyándobozát, ebben tartotta a “limlomot”, ahogy Lantin gúnyolta. Annyi figyelemmel, olyan odaadással vizsgálgatta hamis ékszereit, mintha csak valamilyen titkolt, mély szenvedélyét elégítette volna ki.
Addig erõsködött, míg a férfira kapcsolt egy nyakéket, s aztán nevetve felkiáltott:
– Milyen mulatságos vagy!
Karjába vetette magát, és hevesen megcsókolta.
Egy téli éjszakán a hidegtõl remegve ért haza az Operából. Másnap köhögött. Egy hét múlva tüdõgyulladásban meghalt.
Lantin majdnem belepusztult. Olyan rettenetesen szenvedett, hogy egy hónap alatt teljesen megõszült. Reggeltõl estig sírt, már-már elviselhetetlen volt, ahogy gyötrõdött; a halott emléke, hangja, mosolya, minden varázsa állandóan ott lebegett körülötte.
Múlt az idõ, de fájdalma nem csitult. Gyakran megtörtént, hogy amikor a minisztériumban társai összeültek, s megbeszélték a napi eseményeket, arca hirtelen felpuffadt, orra szinte elferdült, szeme megtelt könnyel; néhány rettenetes grimasz után zokogni kezdett.
Felesége szobájában nem mozdított el semmit. Ide mindennap bezárkózott, s csak õrá gondolt; az asszony ruhái, a bútorok ugyanott maradtak, ahol utolsó nap voltak.
Egyre nehezebben élt. Felesége eddig mindennel ellátta háztartásukat, s most ugyanaz a fizetés neki, a magányos férfinak, kevés volt. Bután tûnõdött, hogyan tudott az asszony mindennap kitûnõ borokat venni, finom ételeket tálalni. Minderre most nem futotta szerény jövedelmébõl.
Adósságokba keveredett, állandóan pénz után szaladgált, fûhöz-fához kapkodott.
Egy reggel azután – elsejétõl még nyolc nap választotta el, s a zsebében már egyetlen sout sem talált – arra gondolt, hogy elad valamit; rögtön a “limlom” jutott az eszébe: ezen kellene túladnia. Titokban még mindig gyûlölte a hazug utánzatokat – hányszor, hányszor felbosszantották! Naponként látta õket, s már a látásuk is megzavarta a kedves lény emlékét.
Sokáig turkált az olcsó halomban, amit felesége itt hagyott; nagy halom volt, mert az asszony szinte utolsó napjáig makacsul vásárolgatott, és majdnem minden este új csecsebecsével jött haza. Végül az egyik díszes nyakéket választotta, felesége kedvencét – úgy becsülte: megérhet hat-nyolc frankot. Hamis ékszer, de igazán szép munka.
Zsebébe csúsztatta, s indult hivatalába. Elõbb azonban kiment a körútra, olyan ékszerészt keresett, akihez bizalommal betérhet. Végre kiszemelt egyet, s bement az üzletbe. Kissé szégyellte, hogy ennyire elárulja nyomorúságát – ilyen olcsó semmiséget akar eladni.
– Uram – fordult a kereskedõhöz -, megtudhatnám, mennyit ér ez a darab?
Az ékszerész átvette a nyakéket, vizsgálgatta, forgatta, megemelte, nagyítójával is megnézte, majd odaszólította segédjét, halkan suttogott vele, végül letette a láncot az asztalra és néhány lépést hátrálva is megszemlélte.
Lantint zavarba hozta a bonyolult szertartás; éppen megszólalt volna: “Ó, tudom, hogy olcsó holmi…” – amikor az ékszerész azt mondta:
– A láncnak tizenkét-tizenötezer frank az értéke, de csak akkor vehetem meg, ha közli, hogyan jutott a birtokába.
A gyászoló férfi az ékszerészre meredt, szája tátva maradt – nem értette.
– Mi? – dadogta végre. – Biztos benne?
Az ékszerész azt hitte, hogy bizalmatlanok vele, s száraz hangon vetette oda:
– Ha azt hiszi, hogy többet kap érte, próbálkozzék másutt… Én legfeljebb tizenötezerre becsülöm. Majd visszajön, ha nem kap többet.
Lantin egészen hülyén nyúlt a nyakék után, és kiment; olyasfélét érzett, hogy most egyedül kell maradnia, és gondolkodnia kell.
De amint kilépett az utcára, nevethetnékje támadt. “Ó, a szamár! A szamár! És ha szaván fogtam volna!… Szép kis ékszerész! Nem tudja megkülönböztetni a hamisat az igazitól.”
A rue de la Paix sarkán bement egy másik üzletbe. Mihelyt az ékszerész megpillantotta a nyakláncot, felkiáltott:
– Érdekes!… Ezt ismerem… nagyon jól ismerem!… Itt vették!
Lantin zavartan kérdezte:
– És mennyit ér?
– Én huszonötezerért adtam el… De tizennyolcért rögtön visszaveszem, ha a törvényes elõírásoknak megfelelõen igazolja, hogyan jutott önhöz.
Lantin leült, mint a szélütött.
– De… de nézze meg jobban!… Én mindig azt hittem… hogy hamis…
Az ékszerész rácsapott:
– Megmondaná a nevét, uram?
– Ó, természetesen… Lantin vagyok… Lantin, a belügyminisztérium tisztviselõje… Lakásom: 16, rue des Martyrs.
A kereskedõ fölütötte könyvét, lapozott benne.
– A nyakláncot valóban Lantin asszony címére küldtük… 16, rue des Martyrs… 1876. július 20-án.
A két férfi egymásra nézett, a hivatalnok fejbe sújtottan a megdöbbenéstõl, az ékszerész tolvajt szimatolva. Elõször a kereskedõ szólalt meg:
– Nálam hagyná huszonnégy órára? Elismervényt adok róla.
– Hogyne… természetesen…
Az összehajtott papírt zsebre vágta, és elment. Átvágott az utcán, majd visszafordult, mert észrevette, hogy elvétette az utat: lement a Tuileriákig, át a Szajna hídján, itt rájött, hogy megint rosszfelé jár, visszatért hát a Champs-Élysées-re, s még mindig nem tudott összefüggõen gondolkodni. Következtetésekkel próbálkozott, magyarázatokat erõltetett. Nem, a felesége semmiképpen nem vehetett ilyen drága ékszert!
“Nem, nem! Ez egész biztos!… Akkor hát ajándékba kapta! Ajándékba!… De kitõl?… És miért?…” Dermedten állt meg a fasor közepén, megérintette a rettenetes gyanú. A felesége?…
“Akkor a többi ékszer is ajándék.”
Úgy érezte, a föld megremeg alatta, egy fa éppen elõtte dõl le; karját védekezve maga elé nyújtotta, s a következõ pillanatban minden elhomályosult benne, összeesett.
Egy gyógyszertárban tért eszméletre, a járókelõk vitték be. Hazaszállíttatta magát, és bezárkózott.
Feldúltan sírt késõ éjszakáig, zsebkendõjét harapdálta, hogy ne ordítson. Végre a szenvedéstõl és a fáradtságtól elcsigázottan az ágyra dõlt, nehéz álomba merült.
Arra ébredt, hogy süt a nap. Lassan felkelt, a hivatalba kellett indulnia. De milyen nehéz ilyen megrázkódtatás után ismét dolgozni. Eszébe jutott, hogy beteget jelenthetne, és néhány sort írt a fõnökének. Azután arra gondolt, hogy vissza kell mennie az ékszerészhez; elvörösödött a szégyentõl. Sokáig tépelõdött. De csak nem hagyhatja ott az ékszert? Felöltözött, és lement az utcára.
Gyönyörû idõ volt, kék ég feszült a mosolygó város fölé. Sétáló emberek haladtak elõtte, zsebre vágták kezüket. Lantin nézte õket.
“Milyen boldogok, akiknek pénzük van! Pénzzel még a szenvedést is lerázhatjuk magunkról! Oda megyünk, ahova tetszik, utazhatunk, szórakozhatunk! Ha gazdag volnék!”
Észrevette, hogy éhes, huszonnégy órája nem evett. De a zsebe üres volt – és újra eszébe jutott a nyakék. Tizennyolcezer frank! Tizennyolcezer!… Hatalmas összeg!
Befordult a rue de la Paix-re, s le-fel sétált a járdán, az ékszerüzlettel szemben. Tizennyolcezer frank! Már húszszor is be akart lépni, de a szégyen mindig megállította.
Csakhogy éhes volt, nagyon éhes! És nem volt egyetlen souja sem… Hirtelen döntött – átszaladt az úton, hogy véget vessen ennek a töprengésnek; szinte berobbant az ékszerészhez.
Amint a kereskedõ meglátta, eléje sietett, udvarias mosollyal rögtön leültette. A segédek is elõjöttek, oldalt húzódtak, és sunyin figyelték Lantint.
– Utánajártam, uram… – kezdte az ékszerész. – És ha nem változtatta meg szándékát, megadom az összeget, amit tegnap felajánlottam.
Lantin csak motyogott :
– Kérem… elfogadom…
Az ékszerész erre tekintélyes pénzköteget emelt ki az egyik fiókból, leszámolt tizennyolc ezrest; s átnyújtotta Lantinnak; az nyugtát írt, majd remegõ kézzel zsebébe dugta a pénzt.
Amikor már kifelé tartott, visszafordult – az ékszerész még mindig mosolygott. Lantin lesütött szemmel motyogta:
– Van még egy-két… néhány ilyen… ékszerem. Ugyanabból az örökségbõl… Azokat is megvenné?
Az ékszerész meghajolt.
– Miért ne?
Az egyik segéd kioldalgott, hogy kedvére nevethessen; a másik hangosan fújta az orrát.
Lantin érzéketlenül, vörösen és méltósággal jelentette ki:
– Elhozom õket.
És kocsin ment haza az ékszerekért.
Egy óra múlva visszajött, még mindig nem evett. Darabonként vizsgálták az ékszereket, mindegyiket megbecsülték. Majdnem valamennyi innen került az asszonyhoz.
Lantin most már vitatkozott, alkudozott, mérgelõdött, minduntalan az üzleti könyveket akarta látni; s ahogyan emelkedett az összeg, õ egyre hangosabban beszélt.
A nagy briliáns fülbevalókért húszezer frankot ajánlottak neki, a karkötõkért harmincötezret, a melltûkért, gyûrûkért, medalionokért tizenhatezret, egy smaragd és zafír fejdíszért tizennégyezret, az aranyláncon függõ, hatalmas gyémántszoliterért negyvenezret. Az egészért összesen százkilencvenhat-ezret.
Az ékszerész finom gúnnyal jegyezte meg:
– A hölgy mindenét ékszerekre áldozta.
Lantin komolyan felelte :
– Okos tõkebefektetés.
Majd megállapodott a kereskedõvel, hogy másnap ellenõrzõ szakértõt hoz, és elment.
Az utcára érve felpillantott a Vendôme-oszlopra; olyan jó kedve volt, hogy legszívesebben felkapaszkodott volna rá, mint egy mászórúdra. Könnyûnek érezte magát, s ha most nekifut, talán még a császár szobrát is átugorja, a császárt, ott a magasban, az égbe nyúló oszlop tetején.
Voisinhez ment villásreggelire, és egy palack húszfrankos bort hozatott.
Aztán körülkocsizott a Bois-ban. Valamelyes megvetéssel nézte a többi fogatot, és szinte fojtogatta a vágy, hogy odakiáltsa az embereknek: “Én is gazdag vagyok! Kétszázezer frankom van”
Eszébe jutott a hivatal. Odavitette magát, bátran bement a fõnökéhez.
– Azért jöttem, hogy bejelentsem lemondásomat. Háromszázezer frankot örököltem.
Kezet szorított régi hivatalnoktársaival, új terveirõl beszélt velük, azután a Café Anglais-ba hajtatott, és vacsorát rendelt.
A szomszéd asztalnál egy férfi ült, ezt igazi úrnak nézte, s mint a viszketést, nem tudta legyõzni a vágyat, hogy elhencegje: négyszázezer frankot örökölt.
Életében elõször nem unatkozott a színházban; az éjszakát lányokkal töltötte.
Hat hónap múlva ismét megházasodott. Második felesége kifogástalan, de kissé nehéz nõ volt. Eléggé megkeserítette az életét.
Illés Endre fordítása
Forrás:
mke.hu/
epa.oszk.hu
enciklopedia.fazekas.hu
rendhaz-bp.piar.hu
kodolanyi.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
