Titi még látta a vasúti kocsi ablakából, hogy a papa egy rendőrrel hadonászik a peronon, miközben kétségbeesetten mutogat feléje. — Mit történhetett? — sápadt el a gyerek. A sok szájtáti, közben kíváncsian bámulta az ingyen cirkuszt. A kisfiú hiába is kiáltott volna az apjának, mert a motorvonat hirtelen meglódult, s egyre gyorsulva kikattogott az állomásról. Titi már csak az utolsó, elsuhanó kéktáblának inthetett volna búcsút, amire még Balatonszentgyörgy volt felírva.
— A fenébe! Lemaradt! — mondta félhangosan, de rögtön megbánta. Kira, a négyéves húga persze így is meghallotta, s már éppen bőgésre gyűjtötte a levegőt. Ő, mint idősebb, és ráadásul fiú, persze nem egy ijedős gyerek. Különben is már kilenc éves, és katonának készül. Meg hiszen tudja, hogy Kéthelyre utaznak, ahol az állomásra kiballag értük a nagypapa. Erre, hogy elejét vegye Kira ordításának, odafordult húgához
— Majd’ elfelejtettem, hogy mikor a papa kiszállt, azt mondta, hogy jó, hogy még eszében jutott a berényi halász, mert ma árulja a frissen fogott harcsát. Azt megvárja, mert a mama megkívánta tegnap azt a nagyhalat. Te is tudod Kira, hogy mennyire szereti a harcsalevest? Papa majd aztán jön haza. Taxival. — De azért a Titinek párás lett a szeme az aggódástól. Mért nem engedte a rendőr felszállni a vonatra?
Bátyja szavai megnyugtatták a kislányt. Csönd lett. Később Kira unatkozva nézegette a baloldalt elfutó zöldellő náderdőt. Egy idő után elunta azt is, aztán csak úgy kapargatta a bőrülést. Hirtelen felragyogott az arca, s odafordult a bátyjához, aki egykedvűen harangozott a lábával.
— Mesélj valamit! — Titi, szegény csak vonogatta a vállát. Mit? Hiszen nem tud ő semmiféle mesét. Talán, ha idejönne egy kutyakalauz, és mesélne… Nem is lenne rossz — gondolta. Abba a minutában hozzájuk lépett a jegyellenőr. A fiú, akárhogy is dörzsölte szemét, de mindig csak ugyanazt látta. Tényleg nem káprázott a szeme. Ellőtte egy hatalmas kuvasz állt, múltat idéző kalauz egyenruhában. Fején vidáman billegett a csáléra vágott egyensapka. A kutya barátságosan rámosolygott.
— Mit mereszted úgy a szemed, te gyerek? — kérdezte. — A mesében, minden igaz és létezik. Hiszen látsz engem! Nem igaz? —
Titi tétován bólintott, és már nem is csodálkozott. Kira se lepődött meg, mikor látta, hogy egy aranyos, szépruhás kutya vizsgálja a bátyja jegyét
— Itt tetszik kalauznak lenni? — kérdezte meg most már bátrabban a fiú. A bozontos vasutas, először átlukasztotta a bilettát, vakarózott egy kicsit, majd kényelmesen leült a bőrülésre a gyerekekkel szemben.
— Na nem csak kalauz, fiam. Ha úton vagyunk, akkor én vagyok itt a vonat lelke, a meseszolgálatos kalauz. Mágusnak is hívnak a szakmában. A gyerekeknek, ha unatkoznak, és csak bámészkodnak, láthatatlanul belekezdek valami vidám, vagy kalandos történetbe, amit a fejükbe varázslok. Aztán ha ezt továbbképzelik magukban, akkor azonnal életre kelnek a mesealakok, s már a valóságban is látják.
Kira közben a kutya arcát nézte, s tátott szájjal hallgatta.
— Tudjátok, hogy már hány kalandban képzeltek el engem a gyerekek? Te jó Isten! Éppen tegnap itt ültem egy pécsi kisfiú mellett, mint hétfejű sárkány. Aztán persze csak a mese kedvéért, porrá égettem egy kövér néni bőröndjét. S csak azért, mert nem engedte őt az ablakhoz ülni. Pedig a gyerek váltig mondogatta, hogy ő nyaralni jött a Balatonhoz, és ki akar nézni a vízre. Persze, amikor a termetes asszonyság kiszállt, semmi baja nem volt a kofferjének. Hiszen csak a pécsi gyerek meséje volt, s csak ő látta, amit a sárkánya művelt. Múltkor meg a Balatonban utaztunk a vízfenéken. Csak a mozdonykémény állt ki, hogy frisslevegő jöhessen a vonatba. Egész út alatt a kislány, aki Keresztúrról jött, az elsüllyedt hajóroncsokat, és a háborúban lelőtt repülőket nézegette. De elszomorodott, mikor a rengeteg vízbedobott autókerekek és fémhulladék mellett mentünk el. Ennek csak akkor lett vége, mikor megérkeztünk, és a mama leszállt Marcaliban a lánykával.
— Ez érdekes volt, Titi — szólt közbe Kira —, de most a kalauzról mesélj inkább. Hogyan lett belőle vasutkutya? — Titi várakozóan ránézett a meseszolgálatosra.
A kuvasz hirtelenjében nem tudott válaszolni, mert úgy csapkodta a térdét a nevetéstől, hogy a sapkája majd leesett a fejéről. Melege lett, s ezért felállt, s résnyire húzta az ablakot.
— Hát ez jó! Ezt még senki sem kérdezte! Azért elmondom, hiszen ez az én igazi történetem. Először a Meseügyi Főosztályról beosztottak a tűzoltókhoz mesét varázsolni, de szegényeknek nem jutott idejük oltás közben ilyesmire. Onnan börtönbe szolgáltam, mint fantáziacsapongó. De elkértem magam, mert nem szerettem a zártságot. Végre 1892-ben, mikor megindult a Somogyszob-Balatonszentgyörgy összekötő vonal, idekerültem. Csak néha kértek el más vonalra besegíteni. Mint a Nagyháború idejében is. A katonavonaton egy vagonban negyven ember, vagy pedig hat ló utazott. Na! Ott a huszárparipákhoz kerültem. Sokat szenvedtünk a hidegtől. Napokig a végtelen orosz hófödte ugaron kattogott a szerelvényünk, s szegény párák éhesen, szomjasan, szívfájdítóan hazavágytak. Boldog voltan, mikor éjjel a pacik álmába mennyei kövérfüves legelőt loptam.
Erre Kirának is felderült az arca, mert nagyon megsajnálta szegényeket. A kutyakalauz elmosolyodott, majd folytatta:
— Mikor végre újra béke lett, visszakerültem ide. Azóta ezernyi gyermek meséiben éltem. Voltam óriás, szolga, tündér, bátor pilóta, hűséges oroszlán, és még sorolhatnám a sok ezernyi mesét, amit a gyerekek elképzeltek. De azért szép ez a feladat, mert a végére, mindig minden jóra fordul…
Hirtelen eltűnt a kutya a semmibe, s ahol eddig ült, most letelepedett egy öreg nagycekkeres néni. Az arcán egy régen beforrt sebhely látszott, és egy bibircsók billegett az orrán. De szeretet sugárzott az arcáról, mikor mosolyogva szemlélte a két gyereket.
— Hová tűnt a kutyakalauz? — kérdezte Titi rémülten.
— Én azért nem beszélnék így a kalauz néniről, fiam! Meg milyen kutyát emlegetsz?
— Aki itt ült — szólt bele a kislány is.
— Álmodtad azt, lelkecském — legyintette a vénséges vén nyanyóka, és nem firtatta a dolgot, csak megjegyezte: — Én még sose láttam itt kalauzruhás kutyát, pedig jó ötven éve utazok már ezen a vasúton.
— Mindig ilyen piros motorvonat járt itt? – kérdezte Titi.
— Dehogyis, aranyoskám, még lánykoromban gőzmozdony húzta a vagonokat. Három nagy lépcsőn kellett felmásznunk a nyitott peronra. De azt kijavították kevésbé huzatosabbra. Aztán három különböző osztályon is lehetett utazni. A harmadosztályos kocsi az, szép sárgára festett fapados volt. Rá is lehetett ülni annak, aki akart. Persze az volt a legolcsóbb. Legtöbbje azon utazott, mert az is csak ugyanoda érkezett, ahová az első osztályú kupékban a bőrülésen terpeszkedők. Annak idején meg hatalmas, majd nyolcórás útnak számított, ha valaki Pestre utazott…, most meg? — a néni legyintett. — Múltkor, ahogy álltam a sorompónál, majd elvitt a szele annak a villámként elsuhanó sebesvonatnak. Az unokám azt mondta rá, hogy valami interciti, vagy mi a menta. Meg azt is mondta, hogy mire mi kiérünk gyalog a tanyára, az vonat, már Pesten lesz — és elégedetlen csóválta a fejét. — De minek? Nekem már csak jó itt a helyemen.
Éppen a végszóra lépett hozzájuk a fiatal csinos kalauz néni; persze a furcsa százéves nagyanyó eltűnt, mint a sapkáskuvasz is előtte. .
— Gyerekek, mindjárt beérünk Kéthelyre. Nem akartok leszállni? – A testvérek éppen az ajtó elé mentek, mikor a vaskerekek megálltak egyet pihenni.
A nagypapa már nagyörömmel várta őket.
— Apátok is megjön estére. Felhívott az elébb, hogy valamit még sürgősen el kellett intéznie, mint tanú…
— Igen, nagypapa, halügyben — szakította félbe az unokája. — Azért, mert a mama szereti a harcsalevest. Nekem már mondta a papa, mikor leszállt a vonatról Akkor jutott eszébe…
Az öreg elértette az unokája szavait, és csak cinkosan összekacsintottak Kira fölött, aztán lassan elindultak a falu felé. Titi még megállt az úton a húgával és visszanéztek az állomásra. Még látták, ahogy a forgalmista felemeli az indítótárcsáját, s a korong zöldfelével szabadot jelez a vonatnak. A Kutyakalauz, előtte még az utasokat fürkészte, majd felszállt egy megszeppent kisfiú után a kocsiba. Fenn rögvest lehúzta az ablakot, s még messziről utánuk integetett a sapkájával. Azért keményen markolta, nehogy a déli szél kifújja kezéből. A gyerekek még látták a távolodó Kutyakalauz mancsát, aztán már csak piros pont gyanánt a sapkát, míg az is el nem tűnt a semmiben. Már csak a hőségtől forró talpfák fölött rezgett a lég.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: kisslaki
