7.
ÖCSI
Na az éjszaka! Azon tisztára lehaltam. Tök király volt! Az ikrek ki-be vágtáztak, mint Sheffer néni, amikor megtudta, hogy Sheffer bácsinak laposa van. — Na te szemét, te! — üvöltötte a lépcsőházban. — Megölöm azt a ribancot, meg én! — rikácsolta, mint Crúzó, amikor találkozott Péntekkel. Szombaton. Aztán visszarohant a lakásba, és ott folytatta. — Kikaparom annak a cafkának a szemét, te, te szemét, te! — aztán megint kirohant, és ott üvöltötte — Megölöm azt a büdös ribancot, meg én, esküszöm! — aztán spuri be. Az ikrek pizsamában, jajgatva ki. — Jaj, a hasam, jaj! Jaj de fáj! — Bogárka hálóingben utánuk. — Jaj Istenem! Édes Istenem! Mi van veletek gyerekeim? — futás vissza be. — Mindjárt hányok! — így az ikrek. — Várjatok, itt a gyógytea! — kalimpált a termosszal Bogár. Megint ki az egész csapat. Most már Dugócska bácsi is rohangált. Csíkos pizsiben, hajhálóban, papucsban. Tök gáz volt. — Ne teát hozz, a lavórt hozd te szerencsétlen! — kiáltotta izgatottan, és egy büdös nagy vizes törölközővel követte Tibcsiferkét. — Kúpot adjon nekik kedves! Az majd megállítja! — drukkolt nekik nagyi, közben kis kúpos táskáját nyújtogatta Bogár néni felé. Hirtelen megtorpant Bogi néni. Drámai helyzet ide, róka helyzet oda, szembefordult a férjével, és azt mondta: — Fiacskám! Ezért még számolunk! — Dugócska bácsi menten összetojta magát. Rájött, hogy rosszat szólt ezzel a „szerencsétlen” dumával. Behúzta fejét a vállai közé, és halkan dünnyögte. — Igen anyukám — közben a ragyogó tesók végig rókázták az egész üdülőt. Úgy jött ki belőlük, mint a géppisztolyból a skuló. Tök király volt! — Na Sárkány! Magának nem jött inger? — kérdezte fater egy sörrel a kezében. — Sanyika! Ne bántsd a mamát! — könnyezte muter, és menten televágott vagy öt pézsét. — Én nem bántom, csak drukkolok! — vigyorogta és meghúzta az üveget. — Vödölj csak Trógerpöcs, vödölj! — dünnyögte nagyi az orra alatt. — Anyuka! — szipogta muter. — Mire kértem anyukát? — aztán a belem jött ki. Bogár néni egy bottal turkálta azt az undormányt, és magas fejhangon rikácsolt. — Kolbász! Kolbászt ettek a gyerekek! Hallod Kamill! Azonnal gyere ide! — Dugócska bácsin látszott, hogy szívesen rókázott volna ő is kolbász után. Odaoldalazott. — Honnan van? — csattant Bogi néni hangja. — Anya! Rosszul vagyok! — nyögte egyikük. — Azt kérdeztem, honnan van? — néma csönd, csak egyikőjük mondta — Áááááhhh! — Faterom helyből ugrott fel a dohányzóasztalra, hogy kikerülje a fröccsöt. Meglepődtem, milyen jó rugói vannak. Bogi meglehetősen rondán nézett rá. — Látja, hogy mit csinált? Látja? — Mi a baj, tyúkanyó? — így a fater. — Végre egyszer jóllaktak a kölkei! — Befelé! — ordított Bogi néni, és eltűntek az ajtó mögött. Muter nagyon boldog volt, hogy most nem a nagyi miatt volt éjszakai riadó. Úgyhogy csak egész picit sírdogált. Hajnalban viszont majd betojtunk. Arra ébredtünk, hogy Múmi bá` berúgja a mocit az ablakunk alatt. Múmi nét` maga mellé ülteti az oldalkocsiba és elhúznak. — Mmmajd ííírjatttok! — kiáltotta utánuk Rózsika. Naná, hogy mire kimondta a mondatot, addigra azok már Pesten voltak. Faterék kocsiba ültek, és elhúztak Szigligetre. — Te mit csinálsz? — kérdeztem nővéremet. Nem szólt egy kurva szót sem. Vágott egy grimaszt és ő is lelépett. Aztán levágtam, hogy Bridzsiék strandra indulnak. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és utánuk nyomultam. Letáboroztak a parton. Én is. Bridzsit lestem. Átnézett rajtam, mint Laták bácsi az üres üvegen. Le sem tojta a burámat. Elmentem a fagyishoz, nyaltam egyet. Aztán leültem a parton, onnan lestem a csajokat. Odalépett hozzám egy krapek. Fekete bőr cuccban, motoros csízmában, bukósisak a hóna alatt. Tök királyul nézett ki. — Egyedül vagy haver? — kérdezte. — Aha! — feleltem. — Figyelj már! — mondta. — Vigyáznál a tatyómra? — Persze! — feleltem neki. — Hagyd csak itt — ledobálta a gönceit és bement úszni. Amikor visszajött kotorászott a zsebeiben, majd elővett egy doboz cukrot. — Kérsz? — kérdezte. — Aha! — lenyeltem. A krapek eltűnt. Megint a Bridzsit lestem. Aztán már két Bridzsi volt. Mind a kettő tök jól nézett ki. Aztán visszhangzott minden, aztán nem emlékszem semmire. Nem tudom hány óra volt, amikor felébredtem. Már alig lézengett pár ember a parton. Fáztam, hányingerem volt, szomjas voltam. Azt hittem, meghalok. Nehezen keveredtem haza.
Most a filmet nézem, remeg az egész testem. Még mindig szomjas vagyok, pedig már beittam egy váza vizet. Tisztára betojok, ha beteg leszek.
MIA
Na a két szemétládát megbüntette a kolbász! Úgy hánytak, mint Stofi, mikor rumot kevertünk a borába; fejmagasan, tele a tapétát. Király! A Bogi meg csak szirénázott, mint Stollwerkék, amikor Trabijukat leszarják a madarak. Tök gáz éjszakánk volt. Ancinak is könnyű volt, csak két órát zokogott, mert Apci az éjszaka kellős közepén se szó, se beszéd, lelépett, csak reggel került elő. — Na, megyünk? — kérdezte, mintha mi sem történt volna. Úgyhogy kocsiba ültek nagyival, és elhúztak Szigligetre. Kimentem a szobrokhoz a térre. Leültem egy padra. Mellettem két kiskölök rúgta a bőrt, a fák alatt csókolóztak. Nyugdíjas csoport bámulta a halászok szobrát. Nemsokára jöttek a többiek. — Van lóvéd? — kérdezte Moha. — Nincs — feleltem, pedig volt nálam két rongy. Minek mondjam meg? Azt is elveszik, és úgyis is lopunk. Meg persze, ebből a pénzből kell fedeznem a szemét ikrek kajáját. — Merre? — kérdezte Tóbi. Jani átölelt, megfogta a mellem. Eltoltam a kezét. Erre a seggemre tette. A mozi felé indultunk. Sokan voltak a sétányon. Árgus szemekkel figyeltük a táskákat. — Menjünk innen! — mondta Moha. — Sokan vannak. — Merre? — kérdezte Jani. — Menjünk le a csónakházakhoz — feleltem. Janival ketten mentünk az utca egyik felén, Moha és Tóbi a másik oldalon. Egy lelket sem láttunk sehol. Olyan volt az egész, mint valami kísértetváros. Se gyalogosok, se autók. Az egyik kerthelyiségben ketten ültek, de annyira dumáltak, hogy nem figyeltek ránk. Már majdnem a parton voltunk. — Ott nyitva van az ablak! — bökött az egyik lóvésnak tűnő házra Jani. — És ha otthon vannak? — kérdeztem. — Az ciki — súgta, és egy szempillantás alatt eltűnt mellőlem. Átugrott a kerítésen, és meglapult az egyik bokor mögött. Moha becsöngetett. Semmi. — Csöngess megint! — súgta Tóbi. Még háromszor csöngetett. Nem jött ki senki. Jani beugrott az ablakon. Örökkévalóságnak tűnt, míg bent volt. Közben az utca végén feltűnt egy fiatal pár. — Indulj! — parancsolt rám Moha. Eléjük siettem. — Sziasztok! Én az Erkel utcát keresem! — mondtam nekik, de németek voltak. Kézzel, lábbal mutogattunk. Nagy nehezen elcsaltam őket a kereszteződésig. Befordultunk, kicsit még szóval tartottam őket. Na végre! A másik oldalon felbukkantak a többiek. Jani egy diplomatatáskát és egy sporttáskát cipelt magával. Besiettünk a ligetbe. Gyorsan átnéztük a holmit. — Ezt nézd meg! — rikkantotta Tóbi, és egy köteg ötezrest húzott elő a fekete autóstáskából. Szétosztottuk. — Hogy fogom ezt megmagyarázni? — kérdeztem fejcsóválva, de nagyon örültem a pénznek. — Mondd azt, hogy nyerted, ha egyáltalán megkérdezik! — így Jani. — De most oszoljunk! Ne lássanak minket együtt. — A táskákat gyorsan behajigáltuk a szemetes konténerbe, és szétszéledtünk. Beléptem a közeli butikba, és vettem magamnak egy új fürdőrucit, a lottózóban meg egy csomó sorsjegyet. Majd otthon lekaparom őket. Az ABC-ben vettem két méter kolbászt, két kólát, meg öt doboz energia italt. Aztán még beugrottam a patikába, két üveg ricinusolajért. A többi lóvét eldugtam a cuccaim közé.
Most ülök a teraszon, és vigyorogva kapargatom a jegyeket. Már nyertem két rongyot, naná, hogy jó kedvem van! Az ikrek messziről figyelnek, várják a vacsorájukat. Végeztem, besétálok a konyhába, kiveszem a kolbászt a ricinusolajból. Aztán a másik üveg olajat beletöltöm a kólákba. Hónom alá fogom az ikrek vacsoráját, és elindulok hátra a kertbe. A két díszmadár korgó hassal követ. Tök király lesz, ha ezek ketten végigfossák az éjszakát!
FATER
Ahogy tudtam, leléptem. Most mit nézzem szerencsétlen feleségemet, meg az anyját, nem? Inkább a padon ücsörögtem söröcskét iszogatva. Egyszer csak Olgi tűnt fel a túloldalon. Intett, majd besietett a sűrűbe. Persze, hogy utána rohantam. Még szerencse, hogy világított a hold, így messziről láttam, hogy merre megy. Ledobta köntösét, és ráült. — Üljön ide, Sanyika! — mondta. Azonnal ledobáltam magamról minden felesleges göncöt. — Vegye vissza az alsónadrágját, a zokniját, a nadrágját, és az ingét Sanyika! Csak beszélgetni akarok — mondta, és megsimogatta az arcomat. — Egy kis etye—petye? — kérdeztem, még mindig gatya nélkül. — Majd, arra is sor kerül — kénytelen voltam visszaöltözni. Leültem mellé. — Most megcsókolhat — csücsörítette becsukott szemmel. Megcsókoltam, és megfogtam a cickóját. Eltolta a kezemet: — Azt nem lehet Sanyika! — Miért? — kérdeztem rekedten, már teljesen kiszáradt a szám. — Én tisztességes asszony vagyok… Érzi Sanyika, mennyire dobog a szívem? — kezemet a hálóinge alá süllyesztette. Hú, de jó volt. — Olgi! Hol vagy? — üvöltötte a távolból a Lócsesző, és éreztem, hogy megremeg a teste. Felpattant, belebújt a köntösébe, és elrohant. Ott hunytam a réten. Reggel, aztán elhúztunk Szigligetre. Az gyönyörű volt! A Sárkány nem bírt felmászni a hegyoldalon. Esett-kelt, csúszkált, sikongatott. Klárikám zokogott: — Sanyika! Segíts már a mamának! Nem látod, hogy nem bírja? — Segítsen neki a hely szelleme! — feleltem, és fenemód jól szórakoztam. A végén egy seggig érő homlokú vén szivar belekarolt a vénségbe, és fölfelé vonszolta, Klárikám meg a büdös nagy valagánál tolta. Én meg fényképeztem. Piszok jól éreztem magam! Amikor már majdnem fent voltak, a kopasz megcsúszott és lecsúsztak oda, ahonnan elindultak. Már a fél hegyoldal nekik drukkolt. Amikor végre felértek a romhoz, hatalmas tapsban tört ki a tisztelt nagyérdemű. Izzadtak, mint a ló. — Vizet, vizet! — suttogta a büdös banya. — Nem hallod? Adj inni a mamának! — mondta Klárikám. Nagyon ideges volt. Csak azt tudnám, miért? Lehet, hogy sejtette, lent hagytam a kocsiban a kulacsot? Persze, a hátsó ablakban, hadd süsse a napocska. — Nálam csak sör van — mondtam nekik bíztatón, és kinyitottam a hűtőtáskát. Tényleg csak sör volt benne. Mit csináljak? Nem készültem vendégekre. — Add ide azt az üveget! — lihegte a banya, és egy szuszra kihúzta a flaskát. Nahát, úgy berúgott, mint az albán szamár! Esett—kelt, csuklott és röfögött. — Jaj, anyuka, anyuka! — zokogta Klárikám — Mi lesz most anyuka? — Ne törődj vele édes lányom! — rikácsolta. — Én is berúghatok egyszer, nem csak ez a bunkó! — Fektesd bele a kedves mamát a szarkofágba! — mondtam együttérzőn Klárikámnak, mégiscsak az édesanyjáról van szó, nem? — Majd holnap érte jövünk! — Na, de Sanyika mit képzelsz?! — üvöltötte magából kikelve Klárikám, és frankón mindenki minket nézett. A piás vénasszonyt, és a rikács hisztérikát. Rohadt ciki volt. — Na én megyek! — mondtam, mert mocskos módon szégyelltem magam. — Engem nem fogtok leégetni a részeges anyáddal. — Elindultam lefelé. — Mi lesz a mamával? — rogyott össze Klárikám, mint akit szíven lőttek. Rám ne mondja senki, hogy szívtelen fasz vagyok. Elővettem két üveg sört, letettem egy sziklára. Persze jó messze tőlük, nehogy leverjék. — Na, itt van! Láthatod, gondoskodom rólatok! A kocsinál várlak. — Mire leértek, minden söröm elfogyott. Persze a Sárkány miatt minden bokornál megálltunk. — Sanyika! Rosszul vagyok! — hörögte. — Ne Sanyikázzon engem! — ugattam le, és jó nagyokat fékeztem, hogy összerázzam benne a piát. Aszott agyú Klárikám végigzokogta az utat.
Most a teraszon ülök, és szalonnázok. „Igenis anyukám” Kamill vágyakozva nézi a gondosan elkészített falatkáimat. Amikor hitvese behúz a konyhába, átszólok az asztalukhoz. — Kérsz egy katonát? — Hm! — Csak úgy pattog szájából a sok finom magocska. — Akkor lőj magadnak! — és meghúzom az üveget. Anyósom a Rózsi melletti nyugágyban hörög. Folyik a nyála, és egyfolytában agonizál. Az a nem normális feleségem borogatással, lavórral, kúppal és nádi hegedűvel ugrál körülötte. Tiszta bolond!
MUTER
Jaj, szegény anyuka! Nem bírt felmászni a domboldalon! Sanyi meg csak röhögött rajta! De hál’ Istennek látták az emberek, hogy milyen nagybeteg szegény anyuka, és segítettek neki! Mert igenis, az emberek jók! Na jó, nem mindegyik, de alapjában véve, jók. Kivéve azt a húsz—harminc főből álló gusztustalan csűrhét, aki azon szórakozott, hogy a mamának a fejébe szállt a sör. De hát mit csináljon szegénykém, amikor ez a bunkó lent hagyta a kocsiban a gyógyvizet, amit Bogárka csomagolt az útra. Majd meghalt szegény mama, olyan szomjas volt. Persze, hogy megivott egy üvegecske sört. Na és persze, hogy nem bírja, mert nem szokott inni. Meg a sok gyógyszer! Az is hatással van ám az emberre. Elesett szegény. Hát Istenem. Többször is elesett. Persze! Nem bírja az italt szegény! Azok meg röhögtek rajta. A Sanyi meg kurjongatott. — Bebaszott a Sárkány! Seggen csúszik a Sárkány, csuhajja! — énekelte. Azt hittem sírva fakadok. Sírva is fakadtam. Ilyen egy disznót! A mama meg csak csúszott lefelé a fenekén! Alig bírtam visszatartani. Én is hasra estem. A Sanyi félék meg csak nevettek. De ez legyen a legnagyobb örömük az életben! Sanyika meg odarakott még két üveg sört, hogy igyunk! Azt hiszi, hogy mindenki olyan alkoholista, mint ő?! Csak az egyik üveget itta meg a mama. Megint szomjúság gyötörte szegénykémet. A másik az lezuhant a völgybe, amikor ki akartam bontani szegény mamának, mert már majd szomjan halt. Hogy miért nincs a hegyen egy kút? Végre, lent voltunk a kocsinál. Elszakadt a mama ruhája, és elvesztette valahol az egyik cipőjét. Sanyika meg jó gyorsan ment. Persze, hogy rosszul lett szegény mama. Többször megálltunk, sétáltunk, levegőztettem: — Nagy levegőt vegyen, anyuka! — tanácsoltam. — És tartsa bent vagy fél órát! — mondta Sanyika, és nagyon szomorú voltam. Végre, hazaértünk.
Miácskám vásárolt egy csomó sorsjegyet, és azzal szórakozik a kicsikém. Öcsikémet sehol sem látom. Biztos a kis barátaival játszadozik. Sanyi a teraszon tömi magába az ételt, és cukkolja azt az áldott jó embert. Na végre! Mamát elnyomta az álom! Nem merem magára hagyni, nehogy valami baja essen. Itt állok a nyugágy mellett, hogyha baj történik, kéznél legyek.
NAGYI
Na a szemét Trógerpöcs megint megcsinálta, a disznó bezabáltatta szegény gyerekeket kolbásszal nem is tagadta a mocsok aztán azon röhögött a paraszt hogy hánytak szegények, persze éjszakára meg eltűnt lemerném fogadni hogy annak a ribancnak csapta a szelet valahol a sűrűben ha már olyan marha az én lányom meg az a szerencsétlen Jenő hogy nem veszik észre, elmentünk kirándulni a büdös állatja lent hagyta a kocsiban a vizemet azt hittem szomjan halok ittam egy kis sört, nem ittam sört a forradalom óta akkor is csak azér’ ittam mer’ azt mondták az oroszok megmérgezték a vizet inni meg kellet nem lehet az ember a forradalom kellős közepén szomjasan, nehezen mentem föl a hegyre de rendesek az emberek segítettek persze ez a tahó csak röhögött és gúnyolódott, szegény Klárikám azt hittem a szíve szakad meg amikor látta hogy mennyire szenvedek felfelé aztán fejembe szállt az ital a csürhe meg tisztára olyan volt mint a Trógerpöcs röhögtek gúnyolódtak kiabáltak: mivannyanyabebasztál? elestem többször is elszakadt a ruhám pedig nincs huszonöt éves még szegény Lajosomtól kaptam egyszer május elsején amikor a hazafias népfront erzsébeti felvonulásán vettünk részt hogy az milyen szép volt együtt énekeltük „a párttal a néppel egy az utunk”, de mit tudja ez a barom amikor minden gyerek a mókus őrsben volt úttörő csak ez a paraszt volt a bunkó őrsben, szerettem azt a ruhát igaz a fenekén már volt egy rózsaszínű folt de jól nézett ki a szép zöld ruha rózsaszínű folttal olyan volt mintha az lenne a mintája persze ez a tahó mindig mondta: mivansárkánymegintrongyokbanjárkál már’ nem is érdekelt hogy mit ugat csak azt néztem mindig hogy ki ugassa.
De most figyelem ezt a parasztot nagyon figyelem, és ha egyszer is hibázik, hát leszámolok vele, le én Isten uccse!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.28. @ 07:53 :: S. Szabó István
