GONDOLATOK MAGUNKRÓL
K?szegi Barta Kálmánnak
I.
Nyitott szájak.
Tüd?-meleg lehelet.
Torok-sötét
és fogak, fogak,
töröttek, odvasak…
De becsukva magad után
a rendel? ajtaját,
verssé lenni
vágynak
a gyöngyszavak!
II.
Másnap újra…
Lelkedre gondolok
ma, lásd,
hogy gy?zöd, Kálmán,
az él? pusztulást?
III.
Kapcsold be a tévét!
Iktasd ki a hangot!
Máris a Csend
Birodalmában vagy!
Özönlik feléd a világ.
Nézed s önkéntelen
értelmezed.
Szórakoztató,
ha kalandok,
szebbnél szebb tájak –
de ha érthetetlen
szájmozgások,
erre-arra forgatott fejek –
S Isten félrenéz –
Ám semmi baj,
a távkapcsolóval
visszaveszed a hangot,
s újra teljes a világ,
a M?ködtet? kegyelme.
Ett?l a pillanattól
engem megtagadsz.
IV.
Nem volt szép
gyermekkorom!
Árvaság,
szegénység,
a csönd stációi…
Köztetek – mintha szigeten.
Józanul – mégis részegen…
Mert a csöndben
egy madár dalolt
gyönyör?ségesen!
V.
Példa sincs rá talán,
ezért szívet tölt?:
egy id?ben s helyen
szülessen két költ?.
Elhagyjuk a világot,
lejátsszuk a mozit,
de tudd: h?l? helyünk
két csillagról álmodik.
VI.
Elvesz? úton
menni látlak.
Er?m hitedhez
adnám, fájlak.
Elhagyva minden
elhagyhatók –
már a fák is,
a legh?bb bíztatók.
Úttalan útnak?
Csillagnak, égre?
Mégy, csak mégy,
zuhogó
id?verésben.
