Tudom, hogy egyszer eljön,
nem úgy, hogy mindenütt ott van,
de csak hozzám, nyíltan vagy titokban,
átlép csillagon, felh?n,
lépte bels?mben dobban;
vártalak – hallom, hogy mondom,
s nem lesz rá felelet,
de átnéz sok kételyen, gondon,
s mint bohócnak a kerek porondon,
tisztára mossa lelkemet.
Biztos, hogy egyszer eljön,
s magával visz a nagy csodába,
megágyaz valami szell?n,
befektet másik lélektárba,
a lelkemet hátára veszi,
és mindezt majd maga teszi,
mert a kaszás csak szolgálója,
aki az énemet,
s bennem a lényeget
gondosan nem óvja.
Hiszem, hogy egyszer itt lesz,
én leszek a fontos neki,
egy pillanatra a világ leszek,
s hiába, hogy majd a végtelenbe veszek,
egy új teremtést átélhetek.
És belátom, annyi tévedés után,
önnön világban éltem bután,
új tér feszül ki létem fölött,
s az id? kap újult er?t.
Addig köreit futja, rója
a képmutató életóra,
majd leolvasom, ha mutatója
jelzi, hogy a nagy titok
megérkezett, hozzám lejött.
