Tonio Discobolo beállt a dobókörbe, éspedig úgy, hogy ha óra számlapjának képzeljük a dobókört, akkor 12 óránál nyílt a védőketrec öt méterre lévő szája, és Tonio negyed tizenkettőnél állt alaphelyzetbe.
Ez a beállás, ez az alaphelyzet természetes, hiszen egy egész és háromnegyed fordulat után kell – szabály szerint – elhajítani a diszkoszt, és annak szállnia, röpülnie kell a dobóketrec nyílásán túli szép világba, el, ki a ketrecből, a ragyogó kék ég, a mennyország felé.
A beállás is, az elinduló forgás is tökéletesen gépies, mechanikus, begyakorolt mozdulatokból, izomfeszítésekből és lazításokból áll össze. Oly annyira mechanikus az egész sor, az egy és háromnegyedes forduló, az előrelendülő jobb kéz, hogy a kétkilós diszkosz akkor is elszállna, ha Tonio végül szándékosan nem dobna.
Legalább is gyakran így érezte Tonio.
Ezen egyébként sokat töprengett is a diszkoszvető: arról álmodozott gyakran, hogy a mozdulatsor végén nem engedi el a diszkoszt, hanem továbbra is belékapaszkodva azzal együtt száll, röppen az égbe, a menny felé, a diadalmas győzelem felé.
Pontosan tudta, hogy egy darabig ő irányítja a diszkosz elhajítását, ám elérkezik egy pillanat, ahonnan már neki nincs hatalma az események fölött: a sporteszköz túljutván egy holtponton elröppen, mintegy önnön akaratán kívül, vagy a fizika törvényei szerint.
Tonio lassan indított, megcsinálta a teljes kört, aztán belekezdett a háromnegyedbe, és egyszerre szembekerült a védőrács nyitott torkával, és a diszkosz indult már szálló útjára.
Ám Tonio Discobolo ezúttal nem engedte el, tovább kapaszkodott belé, és úgy történt, ahogyan mindig is képzelte, azaz a diszkosz fölröppentette őt.
És most szálltak az ég felé.
A diszkosz az eredetileg nyert perdület, vagy impulzusmomentum (ahogy fizika órán tanulta Tonio) következtében halkan, lágymagányosan forgott középpontja körül, és mert a szivárvány színei voltak koncentrikus körökben rálakkozva, a hulló napfény sugarainak zúgásában a szivárvány színeit kezdte fölkörözgetni az égre.
Amúgy az égbolt innen nézvést olyan kék volt, amilyennek sosem látta még Tonio, csak lent, egészen lent, a földi látóhatár közelében lebegett rajta néhány könnyű kis tejszínhab-felhő.
Eleinte a diszkosz alkotta szivárvány fényei, sávjai szertehúzódtak a mélykék égbolton, aztán lassan kezdtek összehúzódni, előbb úgy tűntek föl, mint holmi égen nyíló kapu béllete, utóbb még összébb záródtak, és immár egy alagút bejáratának látszottak, mely alagút felé forgott, pörgött, úszott immár a diszkosz, és a diszkoszhoz kötött Tonio Discobolo.
És egyszerre hopp: mindketten beúsztak abba az alagútba, melynek fala nyolc színt rétegzett szép harmóniává.
Tonio pontosan tudta, hogy az űsi írek azt mesélték, hogy a szivárvány mélyén egy aranyfazék fekszik, és abból áradnak a színek, míg az indiaiak úgy hitték, hogy ez a híd az élet és a halál között. „A Teremtés Könyve szerint meg” – tette hozzá gondolatban Tonio, miközben mélyére hatolt a szivárványalagútnak – „a szövetség jele a szivárvány az Isten és az emberi élet között a Földön.”
Beljebb forogtak az alagútba, mely fokozatosan szőkült, és egyszerre csak már épp Tonio testének keresztmetszetéhez idomult. Immár inkább tűnt föl holmi szül?csatornának, mely épp úgy tágul, épp úgy sz?kül, ahogyan az újszülött, a rajta áthatoló csecsem? testének különböz? részei igénylik.
Annyi volt csak a különbség, hogy egyáltalán nem fájt az alagúton áthatoló Tonionak, nem úgy, mint a szüléskor a babának, hisz „csecsemő is szenvedi, ha szül a nő”; de Tonio nem szenvedett.
Simán, könnyedén, fájdalommentesen suhant előre.
Előre a Fény felé.
Mert az alagút végében homogén, ragyogó fény ragyogott: nem volt fényforrása, betöltötte az alagút túlsó végén látható kört egészen, teljesen, és a színe sem volt könnyen határolható.
Világoskék? Kék? Világos?
Mindegy is az: Fény volt, tiszta, homogén, ragyogó Fény.
E fény láttán Toniót nagy, nagy békesség fogta el, békesség és fájdalommentesség: semmi, de semmi sem testének, sem lelkének nem fájt, és már úgy érezte, hogy a Fényforrás közelében van, már-már maga is Fény volt.
És mintha fölébe került volna életének, mintha csak fölülről látta volna egyben egész életét: látta, amint az imént forgott a dobókörben, látta, amint elhajítja a diszkoszt, de ugyanekkor látta rég elhalt apját.
És látta, ugyanekkor látta anyját: apja dühöngött a félévi bizonyítványa miatt, anyja aggódott fia jöv?jéért.
De látta, ugyanekkor látta a gyönyörű Nicolettát, a lányt, akivel lelke örökre visel?s maradt.
És valahogyan – furcsa valahogyan – az alagút vége és a fénykör kezdete táján (ha volt ilyen kezdet és vég egyáltalán), látta minden halott rokonát, testvérét, barátját, nagyszüleit, apját és anyját: hívták, igen: hívták!
Hívták a csönd, a nyugalom, a béke fényébe!
És ítéletek keltek Tonio lelkében: ő jó volt, ő rossz! ő gondos, ő gondtalan. ő igaz, ő igaztalan. És ítélte Tonio önmagát most.
És aztán az egyre lassabban forgó diszkosz berepítette Toniót a Fénybe.
*** *** ****
Amint összeesett a dobókörben azonnal megkezdték az újraélesztést, és folytatták a sportorvosok, utóbb a kiérkező mentők több, mint húsz percig: hiába.
A diszkosz elhajításának pillanatában végleg leállt Tonio Discobolo szíve.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:09 :: Kavyamitra Maróti György
