A padlás, meg?rzi
a régi formákat is,
hisz látom, mikor a
rozoga, imbolygó
falépcs? tetején
megállok, és szinte
beesem a térbe.
A több évtizedes
pókháló, mint egy
hajszálvékony celofán
tekeri körbe az id?t.
Belépve, hangos
gyermekzsivaj, kemény,
elhangolt, negyven éve málló,
zongorahang üdvözöl,
er?söd? emlékeim fel?l.
A kidobott egykori kacatok,
tárgyak, a sötéttel
barátkozó szemeim el?tt
új életre kelnek,
a feledés homályából.
Vajon ki tudnék-e
mászni még a tet?re?
– Ne! Ne! – töri meg a csendet,
nagymama hangja.
– Nem mászom ki! –
szinte kiáltok –
– Csak azért jöttem, hogy
halljalak.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.15. @ 11:41 :: Ocsenás Gábor
