holt id?knek
volt tartásai,
marokban er?tök,
s a legy?rhetetlen
ember-kedv bennetek
id?z így, ha emlékeitek
lapjait nézem,
Ó, ti kévék,
holt id?knek
volt tartásai,
marokban er?tök,
s a legy?rhetetlen
ember-kedv bennetek
id?z így, ha emlékeitek
lapjait nézem,
únt s tiszta szemmel:
tartástok a múlt,
s mint szívetek,
köddé lett,
akárcsak az összefogó,
pajkos er?, s a
tiszta lelkek
közös lobogása,
ízetek még
számban id?z,
s hamuszín?
akarat-fény lobog
valahol bennetek,
nekem, s kereszt-rakástok
mint múló fáklya
lobog oly távol, messze,
mintha csillag lenne
az azúr-ködös
id? hátán,
s tudom, jégverés
sem tántorított
szivet, ha
takarni kellett,
s most oly
ingoványos volt
érlel? talajotok,
valami sötét-fénybe
bukó iszapfergeteg,
mely zavarosan
nyújtóz, s
magábazárja lassan,
torz-érlel?n
tartástalan korunk
minden szennyét…
Most sivatag
ásít ostobán a széllel,
s karavánok kutatnak
valami tiszta víz
után, mely egyszeri
kincs a léleknek
kortól, ideáktól
függetlenül,
s keressük a fényt,
mi vak, szegény
éjjelilepkék
üvegkalitkánkban,
s oly medd?
minden röptünk:
a hitek globálisan,
nemzettelen élnek
szerteszéjjel, arctalan,
Krisna-völgy is távol
a hindu létt?l
üzen s tart valamit,
mi t?lünk idegen,
s fénye mégis
a lélekbe ragyog…
Oly szép volt minden,
vak ragaszkodás
ma a lét, a múló,
kih?l? értékveszt?ben
egy er?s szalmaszál
iránt, mely apad,
gyöngül, s lehull
a ködbe fénytelen,
mint kósza, buta
lepkelétünk
oly becsülettelen…
Szív ha ágra hullik,
fényért kiált,
s inogjon mind
a sok csillag:
tán emberként bukik,
ha szólva hív a perc,
istenek komor
hátától elfedve,
tán fényl? magokat
vetve a rút kárhozat
gyenge földjén:
múlni így is szégyen,
de valahol látatlan
hajnal kél lassan,
gyöngén kelve,
s ott parázslik
majd sírunk,
hitünkkel temetve…
2009. aug. 14.
————————————————————————-
Kedves Zsolt! Hat darab helyesírási hibádon túl, a versedben több
sztereotípiát véltem felfedezni, hogy nem szívesen tennélek ragadozók elé… s?t, itt-ott ismer?s hangok is átsz?r?dnek
Legutóbbi módosítás: 2009.08.15. @ 21:05 :: Sánta Zsolt