Az ablakon kopog az es?,
talán be akar jönni,
a villanyt oltsd le,
ma fáradt vagyok istennek
köszönni.
A hitet rég kifiléztem már,
csak a szálka
maradt,
s foglalt táblaként
teszem a menny kapujára
magamat.
Nincsen gondja velem
annak, kinek a sok közül
csak egy vagyok,
s leütött bábuként
rágcsálnak a sarokban
az angyalok.
Lehetnék én is
vak tömeg eleme,
padban koptatott
imakönyv fedele,
dúdolhatnék zsoltárt
kiürült téren,
vagy maradok önmagam
részben vagy egészen.
Az én bizalmam bárkája
megfeneklett régen,
habár sosem bocsátottam
vízre egészen.
A szívem annyit
süllyed amennyit bele-
rakok,
talán kevés teherrel
gyorsabban haladok.
Ha sorsom írják,
úgy én vagyok a tinta,
ha létem megunják,
belehajtanak egy galacsinba,
s mivel az égi kuka réges-
rég tele,
a világ a rothadó
szemét fedele.
A tábort?z körül
egy hely mindig szabad,
kergesd az árnyad,
hátha elkapod magad,
s ha nem buzgóság hajt,
csak a tény
– hinni valamiben -,
nem h? kell csak a
fény,
nézd, ahogy lényed
a lángba szaladt,
míg isten alszik
a csendes máglyád
alatt